Elhatároztam, hogy megírom, egyre árvábbak vagyunk és egyre öregebbek is. Így egyszerre. Mert oszlopok dőltek le a múlt héten, és mi lassacskán a semmiben lebegünk, vagy, na jó, néhány oszlop hegyén bizonytalanul egyensúlyozva. Nahát ezt éreztem a múlt héten, de túl patetikus. Kivártam, de továbbra is ilyen patetikusan érzem a hiányt, oszlopok dőltek le a múlt héten, egyre kisebb oszlopocskák vagyunk, akik maradtunk még, nem sok már, és mi leszünk a nagy idők tanúja, egyre inkább magánemlékké fajul, magánüggyé, legfeljebb lábjegyzet lesz a történelemben. 

Az 1984-et olvasom. Már olvastam a mámoros években, elborzasztó fikciót, majdnemígyesett hihetetlenséget.

Most újrakezdtem.  Lia bőröndjéből esett ki, lecsaptam rá. ...

Aztán egyszerre egy pillanat alatt valami vagy valaki? kimerevíti az életfolyamot, nem, nem akasztja meg, az életfolyam nem olyan dolog, ami megakadhat, dupla vagy semmi, ha elakad, vége. De kimerevíthet, kinagyíthat pillanatokat, hányat őrzünk könnycsepp-nagyító alatt életünkben? Hangokat, mondatokat, csendeket, az irtózat és az elragadtatás pillanatait, se visszacsinálni, se megállítani nem lehet. B meghalt Bében, mondja a telefon, és ordítok, hogy nem, ezt ne, ezt nem lehet, és a túloldalán kivár minden ordítás-kanyart az, aki már kiordította magát és még az a tisztje is van, hogy végighallgassa másokét.

B meghalt Bében, nem, ez teljes képtelenség, írok neki gyorsan egy mailt, Mondd, hogy nem igaz... ennyit csak, de nem jön semmi ...

Tegnap a nagyáruházba még délelőtt jutottam el. Csupa nyugdíjas közt vásároltam. Fájt mohó jövés-menésük, módszeres kutakodásuk, latolgatásuk, kincstaláló eufóriájuk.

"Imádtam, amikor huszon-harmincéves koromban úton - útfélen megkérdezték: - Családod van? Bizakodó, lemondó, derűs és fenyegető hangsúlyokkal. A legcsüggesztőbb a rohadtpenészesgumicukor-ízű 'nadeazért' is odafittyedt a Szent Szó elé. Ez akkor jött, ha valahogy kiderült a beszélgetésből, hogy nincs gyerekem... és arra ment ki, hogy azért csak sikerült magam valami férjnek eladni legalább.

Na de azért családod van? És soha nem volt bátorságom azt válaszolni, hogy persze, anyám, apám és őseim hetedíziglen... Bátorság persze ahhoz kellett, hogy magamnak bevalljam, nincs izém... semmim, amit a rendszerető emberek családnak neveznek. Egy elvált férj, egy aktuálisan nagyon is létező, de nem együtt lakó élet-társ nem sokat nyomott ...

V.  Délkelet-Ázsiából olvastatja velem a tervezett könyvét, próbálok tárgyilagosan és plasztikusan véleményezni, csak ki ne maradjon valahogy a szeretet... NEP Wales-ben teszi ki visszafogottan válogatott fotóit a közösségi oldalra, lájkolom, hát persze, tetszenek nagyon. Gy időnként megereszt pár sort, a telóm biztatóan kopogó hangot ad ilyenkor, de valójában O. is lehet a levélíró... csak ő olyan mértéktartó és elfoglalt, most jött meg a Kanári-szigetekról, hát nem csoda. Á és A az én szerzőtársaim, különmunkát vállaltunk és most mértéktartóan, okosan próbálunk a lelkiismeretünk szerint a lehető legjobban kijönni a helyzetből.Jogszabályokat citálunk, nemzetközi tapasztalatokkal támasztjuk alá a véleményünket, néha ...

... és már februárban egészen kifáradtam a harcban.

Napsugarasan és borzasan, erősen, de mulandóan. Csápokat nyújtva kifelé, felfelé és a jövőbe.

Zelma nem találja a helyét az új munkahelyén, ami nem csoda, mert az áthelyezése óta a harmadik koncepció, állandóan változó munkakör, betegség, gyógyulás, nekilendülés és fékezés. Jelenleg ott tart a dolog, hogy a főnök közölte, egyelőre mindenkinek mindent kell csinálnia, mert kevesen vannak. De valójában szó sincs rlóa, hogy mindent csinálna, éppen ellenkezőleg, mindenben fékezik... A "munkára" annyiban hasonlít ez a tevékenység, hogy időt tölt ott, és ezért pénzt fizetnek a számára.

Ma reggel ezt  a mailt küldte:

"Azt tanácsolta valaki, - egy jóakaróm - hogy a napi túlélés érdekében legyen "dac, elv, személyiség háttérbe szorítva".

Én meg csak ellenkeztem, ellenkeztem dacosan, és még ma reggel is azon ...

Lehet-e könnyed szökkenéssel átlépni megszokásokon? Meddig szokás, honnét szenvedély, meddig stílus, mi a modor és mi a jellem? Önirónia helyett lehet-e valami komolyabb, mordabb feldolgozás? Egyáltalán, meddig, hogyan, miért, mennyire képes változni az ember?

- Majd vasárnap beszélgetünk, - biztosított róla Zelma . - Most nincs kedvem. Csak nézegessünk képeket. A bloghoz.

Olyan törődött volt és gyenge és gyengeségében mégis határozott, elszánt vagy elkeseredett, hogy nem ellenkeztem.  Nézegettünk képeket, együtt, a bloghoz.

A keskeny felhőrésen áttörő halvány napfény engedélyköteles volt, a kiszáradt tulipán ronda, a többi virág túl friss, harsogóan sárga és üde.

- Ez jó lesz... bökött rá valami havas tájra.

Megkönnyebbültem, hogy megvan a jó, mert untam az egészet. Ács Zelma Anna aki új életet kezdett 3 éve, aki más nőket is erre akart bátorítani és ezért felhívott engem, a félig idegent, önérzetesen, még azt is mérlegelve, hogy majd talán pénzt is kapunk a ...

Moziban voltak, aztán találomra elindultak olyan se szomorú, se vidáman... esett, az időjárás semmi jót nem tett hozzá a hangulathoz. Kiértek a folyóhoz, Zelma szerelmetes folyójához, a szél kellemetlenül az arcukba mosta a cseppeket. Megálltak azért egy kicsit a széllel szemben, a víz szürke volt, élesen és fémesen szürke a sok elmosódottan szürkés kontúr mellett.  Mindig összejönnek januárban a névnap miatt. Az egymásra rakódó emlékek rétegei mint üvegtáblák  ropogtak a talpuk alatt.

Két szingli nő, innen és onnan az ötvenen. Keményen és ellágyulásra készen inogtak egy kicsit a vaskorlátnak támaszkodva, aztán tovább baktattak valami meleg - kávé, tea, leves vagy csodák irányába.
Zelmán érett nyersbőr csizma volt, ...

Te voltál már úgy, hogy nem tudtad eldönteni, a világ lett szürreális körülötted, vagy te lettél  szürreális a világban? Végül hogyan dőlt el a dilemma? Nehogy azt mond, hogy rálegyintettél, hogy végtére is mindegy, mert...

Zelma is 56 éves lett, nekem megvan már a gyakorlatom benne, egész jól tűröm, ő azonban meglepetésében egy egész kis esszét kanyarított nekem ide ma reggelre:

"56 évesen úgy vagyok, mint ez a fa, éppen évszakváltásban, de azért talpig vízben lubickolva. Nem örülök egyáltalán annak, hogy 56 vagyok, ez már közelebb a hatvanhoz, ami mindenképpen soknak tűnik... de annak örülök, ahogyan 56 éves vagyok, tele sistergős apróságokkal, filmklubbal, színházzal, romkocsmával, felelős komolysággal, összegzéssel és elemzéssel, önfeledtséggel, flörttel és nevetéssel.

Néha azért az egész olyan izésnek tűnik, erőltetettnek... azt erőltetem, hogy igen, 56 vagyok, de ki nem szarja le...hm, ez a dac, ez egy ismerős-megszokott világ, ebben ...

... ez egy jégbe fagyott rózsa.

Hűs. Hideg. Rideg.

Vajon mi lesz belőle, ha kiolvad?