Aztán megérkezett Kása és vele a fotel.Zelmát meglepetésként érte az érkezése. Nem mintha nem erre várt volna már napok, talán hetek óta, hanem mert Zelma utált várni. Feszültséget okozott neki a várakozás. Mert Zelma nem tudott hinni, csak a színvalót, a láthatót, tapinthatót értékelte, ezzel szemben a várakozás hit volt és remény. De mert az élet tele volt várakozással, Zelmának erre is megvolt a maga módszere. Becsapta a világot, úgy tett, mint aki Nem Vár Semmit és Senkit. Korán ébredt, de elvacakolt egy kis időt, aztán lement friss kifliért, zöldségért, gyümölcsért, sőt macskaalomért. A kislakásban ugyanis volt egy cicája... Megvehette volna előző nap azt az almot, de akkor mit csinált volna szerdán, mivel üti el az elviselhetetlen várakozás idejét. A zöldségesnél nem volt senki, az álmos eladónő álmosan méregette a zellert, almát, citromot. A kisboltban viszont pezsgett az élet, úgy látszik felfutott mostanában... . Hazaballagott zsákmányaival, kicserélte az almot, ivott egy  kávét a nagy izgalomra, és elkészítette az ebéd első részét. A desszertet majd később, ehelyett magával kezdett foglalkozni, hajat mosott, műgonddal borzolta a fegyelmezett fürtöket, mert Zelma nem állhatta a fegyelmezettséget.Éppen itt volt az idő, hogy a csokoládés körte rejtelmeibe temetkezzen, amikor telefonált Kása, hogy nemcsakhogy Magyarországon, de valamilyen Shell-kútnál van már, hamarosan érkezik. Így elmaradt a desszert, de helyette ott volt az öröm, nem kell aggodalmasan néznie az órát, a telefont.  A gyorsulás tovább folytatódott, mert Kásának kulcsa volt mindenhez, kaputelefon-csörömpölés nélkül, egyből a körfolyosóra érkezett. Szinte belibbentette a foteljét a helyére, ráült, hunyorgatva nézte Zelmát, se köszönés, se puszi nem illett a helyzethez, megcsókolni pedig korai lett volna. Így hát  csak néztek, Kása mosolygósan, Zelma megkönnyebbült csodálkozással.

Enni is így ettek, majdnem szótlanul, semmi nem tűnt olyan jelentősnek, ami miatt érdemes lett volna a csendet megtörni. Az utolsó falat után Kása végigheveredett a kanapén és magához húzta Zelmát... mozdulatai egyszerre voltak mértéktartóak és szenvedélyesek, ölelésében ott volt a férfi mellett a fiú és az apa is.

Kora este lett, amikorra megelégelték a délutáni pihenőt. Akkor sem tudtak mit mondani, olyan régóta és annyi csavarral kerülgették már egymást, annyi mindent elmagyaráztak már egymásnak gondolatban, hogy hirtelen nem tudták, mi is lehetne a legfontosabb.

Zelma gyümölcsöt mosott. - Ilyet nem eszel Németországban, mutatott a körtére. Itt  még régimódian fán terem, nem gyárban csinálják. Csak amikor a  körte leve már  bizalmasan lecsurgott az ujjaikon, akkor oldódott meg Zelma nyelve.

Nekem a lakás nem olyan mint ... nem olyan. Nekem egy tartózkodásra alkalmas bázis, aminek az a dolga, hogy el lehet indulni onnan és megérkezni ugyanoda. Laza kényelem. Spanyolfal, ami mögül kitekinthetek, de benézni már nehezebb. Szabadító és nyomasztó egyedüllét. Esetleg színek, ízek, hangulatok. De semmi puha-pihe, alig-stílus és végképp nem státuszszimbólum. Bázis. Gábor is így szerette, Lia beleszületett ebbe a felfogásba. Most te egy kicsit beletetted magad, a kintet beljebb hoztad, így más értelmet nyert. Volt már ilyen helyzet, ismerem. Egy darabig minden más lesz, jobban fogom szeretni, rendezgetni. Apránként haladok majd a kényelemmel, derűvel... rád gondolok közben.

Aztán vagy erodálódik a varázs, vagy erősödik... kitarthatna legalább a karácsonyi nagytakarításig.

Ezen mindketten nevettek, óvatosan, mert egyikőjük sem értette, hogy vajon mi olyan vicces ebben a másiknak.