Amióta  a nagy történetmesélés elakadt, rászokott a hangulatjelentésekre. Hallgatom őket. Van, amikor a másik kezemmel vezetem közben a háztartást. Néha a buszon, villamoson próbálom kihámozni a motorzaj és az utasok zsongása közepette, hogy mit is mondhatott. Ilyenkor kicsit ingerült a hangom. Egyszer megkértem, hogy hívjon vissza később, de a pillanat elszáll, még hangosabban elismételni is képtelen ezeket a zelmaságokat, nemhogy fél óra múlva újrakezdje, hát óvatos vagyok. Közben persze az én életem is hektikus, hangulatom ide-oda zöttyen, nem vagyok mindig ráhangolódva kissé narcisztikus nyomulására. Ma viszont a hidegfront angyali hatással van rám, hát belemosolygok a telefonba.

- Pozitív impulzusokra van szükségem - mondja. Adni és kapni. Bizalommal teli kérdéseket és válaszokat. Jókedvű jókívánságokat. A jól végzett munka sikerét. Ízeket. Közös örömöt. Együttműködést. Nevetést. Érintéseket, ölelést, simogatást. Puszikat.

Továbbra is mosolygok a telefonba, isten őrizz, hogy megszakítsam ezt a folyamot. Hallgatásomat azonban Zelma félreérti és ő is elhallgat hirtelen.

- ... és ... megkapod ezeket az impulzusokat, Zelma?

- Igen. Általában igen. Éppen olyankor, amikor megkapom, akkor látom, mennyire nagy szükségem van rájuk. Ez ijesztő, nem?

Nem tudok megfelelni a kérdésére... éppen gondolkodom, hogy megijedjek-e én is...