De akkor én azt válaszolnám, hogy szárnyakat is tőled kapok.
A következő témák tarolnak a női- (?) és bulvármédiában, túlszárnyalva még a receptek és fogyókúrás tanácsok tömegét is.
Lánykérések,esküvők, nagyon nagyok. Ruhák, különlegesek és nagyon nagyok, násznépek, nagyon nagyok. Női orgazmus, mitől, mikor, mitől nem, kihűl, fellobban, kielégítetlen, nem akar, akar, de a férj nem akar... egyik sem akar, de ezt is meg kell oldani.
Biológiai óra, baba... nem jön össze, babavárás pompás egészségi állapotban, babavárás rosszullétekkel. 2 hét múlva csúcsforma. Fárasztó a csecsemő, az ovis, az iskolás és maga az iskola.
Énidő, énidő, énidő. Van, nincs, kéne.
Tinédzserlány, tiszta anyja, anyja, tiszta tinédzserlány... lánykérések. Esküvők. Nagyon nagyok.
A baráti körömben, ismerősöknek, kollégáknak, a legkülönfélébb korú, nemű, ízlésű és életmódú, városi, városszéli, kertes és emeleti lakóknak, Lia levelező társai között szinte mindnek Franciaországban, Kínában, az USA-ban és Neumünsterben, és a tegnapi tescos kiszállítónak is, szóval mindenkinek van cicája.
Olyan kíváncsi lennék, miért vajon? Egyszerű világdivat? A hízelgés, a melegség kell ennyire mindannyiunknak? Vagy szeretnénk legalább egy öntörvényű személyiséget a közelünkben tudni?
A szavaim túl egyszerűek, az érzések túl tömények ahhoz, hogy betűkkel hűen tükrözhetném őket. Egymásra kéne írni 3D-ben, amíg fekete maszat válik az írásból, itt-ott egy-egy póklábacska mutatná csak, hogy ott valaha szavak voltak. De nem tudom, meg lehet-e ezt a józan szövegszerkesztővel oldani? Makacsul sorakoznak a szavak, de melyik legyen előbb? Alul a rettenet és felette a remény? A borzalom, a felháborodás, a keserű csalódás és rajtuk a mindent beborító szeretet? Megyek sütni. Lia új kedvence, a békebeli sós teasütemény. Kicsi szabályos kockák, vagy inkább téglácskák, a lisztet, vajat (margarint?), a kanálnyi sót, tojássárgát tejszín simítja össze. És a neve. Békebeli. Hm? Ki mire gondol. Sós. Tehát semmi édeskés ...
Aztán egyszerre egy pillanat alatt valami vagy valaki? kimerevíti az életfolyamot, nem, nem akasztja meg, az életfolyam nem olyan dolog, ami megakadhat, dupla vagy semmi, ha elakad, vége. De kimerevíthet, kinagyíthat pillanatokat, hányat őrzünk könnycsepp-nagyító alatt életünkben? Hangokat, mondatokat, csendeket, az irtózat és az elragadtatás pillanatait, se visszacsinálni, se megállítani nem lehet. B meghalt Bében, mondja a telefon, és ordítok, hogy nem, ezt ne, ezt nem lehet, és a túloldalán kivár minden ordítás-kanyart az, aki már kiordította magát és még az a tisztje is van, hogy végighallgassa másokét.
B meghalt Bében, nem, ez teljes képtelenség, írok neki gyorsan egy mailt, Mondd, hogy nem igaz... ennyit csak, de nem jön semmi ...
A jövőbe helyezzük mindazon események elkövetkezését, amikről tudjuk, hogy sose fognak megtörténni, de meggyőzzük magunkat arról, hogy akár meg is történhetnének. Ez okozza az izgalmat... Ráadásul ezek közül egy-egy (vagy halvány mása) néha mégis megtörténik, csak, hogy ne szűnjünk meg izgalommal várni a továbbiakat.
Az Olvasó felüti a Síkospályát, és nem hisz a szemének. Semmi. Két hete és három napja nem történt semmi Zelmával, ami megörökítésre méltó. Persze ez nem igaz. Zelma hihetetlenül sűrű heteket-napokat él. Gondolja ekkor az Olvasó, hogy ahá, akkor nincs ideje megörökíteni az eseményeket, annyira sodróak. De még ez sem igaz, Írni mindig van idő, ha Zelma és én úgy akarjuk. Megemészteni, kiokoskodni, vagy impulzív lendületben betűket ontani, erre nincs most idő. Sem elképedésre, sem meghatódásra, haragra, csalódásra, jóízű nevetésre, merengő puha tétovára, semmire sincs.
Mint egy közhelyes folyó köveken bukdácsolva, de meg nem állva, vagy méginkább, mint egy jókedélyű baba, Zelma rohan, bukik, felpattan és fut ...
Felpuhult sárban dagasztunk,
dagonyázni kevés a kedv,
bár a sár elég lenne hozzá,
de csak tapodunk, tapodunk,
este bezuhanunk a lakásajtón,
reggel gólyalépéssel óvakodva ki...
Félelmeink már rég inflálódtak,
örömeink apró heherészéssé töpörödtek,
ha egyáltalán...
Ha így megy tovább,
fák fognak tövestül kifordulni,
meg folyók a medrükből,
kispatakok leszakítják a hídjaikat,
A kommentátorok véleménye megoszlik majd,
egyesek szerint rászolgált az emberiség,
mások szerint nem olyan nagy a baj, sőt
direkt így akartuk.
Igen. De Lia megvigasztalt: "Ne hagyd, hogy átszervezzenek, légy te magad az átszervezés."
Napsugarasan és borzasan, erősen, de mulandóan. Csápokat nyújtva kifelé, felfelé és a jövőbe.
Zelma még soha nem hívott éjféltájban... de ma megszólalt a telefonom, még éppen villanyoltás előtt.
Elmeséltem neki, hogy elértük a tízezer lapletöltést, hogy tegnap csúcsot javítottunk a valaha volt legerősebb napban is. Valaki vagy valakik 208 oldalt olvastak egyetlen napon.
Ezek nagyon jó hírek, szólalt meg nagysokára. Nem hiába írtuk akkor.
Ezen az "írtuk"-on elmosolyodtam, de lenyeltem a megjegyzést, hogy én írtam... nem illett volna az ünnephez.
Pedig... pedig kicsit zagyva lett az utóbbi évben, nem? És mégis olvassák? Azt hittem, egyre több örömről meg elégedettségről tudok majd beszámolni, de vannak benne... visszaesések.
Ezt, hogy "visszaesések" olyan halkan és befelé mondta Zelma, hogy minden áron valami ...
Zelma ezt a képet küldte nekem, három napja. Nézegettem. Nagyon szép, de...
- Mi a helyzet ezzel a gombával?
- Mérges. Ehetetlen. Inedible, ez volt a felirat a képhez.
- De hát ez csak egy kép. Ráadásul szép. Miért lényeges, hogy ehető-e?
- Hát ez az... mégis egyetlen jelzővel elintézte valaki: ehetetlen.
Ráadásul ugyanaz, aki egyébként lefotózta...
Te voltál már úgy, hogy nem tudtad eldönteni, a világ lett szürreális körülötted, vagy te lettél szürreális a világban? Végül hogyan dőlt el a dilemma? Nehogy azt mond, hogy rálegyintettél, hogy végtére is mindegy, mert...
Zelma is 56 éves lett, nekem megvan már a gyakorlatom benne, egész jól tűröm, ő azonban meglepetésében egy egész kis esszét kanyarított nekem ide ma reggelre:
"56 évesen úgy vagyok, mint ez a fa, éppen évszakváltásban, de azért talpig vízben lubickolva. Nem örülök egyáltalán annak, hogy 56 vagyok, ez már közelebb a hatvanhoz, ami mindenképpen soknak tűnik... de annak örülök, ahogyan 56 éves vagyok, tele sistergős apróságokkal, filmklubbal, színházzal, romkocsmával, felelős komolysággal, összegzéssel és elemzéssel, önfeledtséggel, flörttel és nevetéssel.
Néha azért az egész olyan izésnek tűnik, erőltetettnek... azt erőltetem, hogy igen, 56 vagyok, de ki nem szarja le...hm, ez a dac, ez egy ismerős-megszokott világ, ebben ...
Engem ez a szeszélyes, hűvös nyár felvillanyoz. Kreatívvá tesz. Ha nem félnék az általános közfelháborodástól, azt is írhatnám, boldog vagyok. Mert nem arról van szó, mint más, kánikulai, testet-lelket elpuhító nyarakon, hogy tessék, a napfény tálalva, vegyen aki kér, ha most nem érsz rá, itt lesz még holnap, de a jövő héten is... nem, észre kell venni azt a pillanatot, azt az órát, amikor el kell halasztani a felmosást vagy letenni a laptopot és kiszaladni a strandra. Rugalmasan félretolni a tökfőzeléket, amikor a fagyit is ki lehet kanalazni. Mértékkel venni a hideg dinnyét, mert a másik feléhez nem lesz kedved az amúgy is borzongató hűvösben napokig.
Taktikai és stratégiai érzék kell hozzá, átlátni a reggeli záporon... ...
... strandot, flörtöt, nagytakarítást (az is csupa pancsolás:)), ablakmosásokat, függönycserét, meggyes-mákos rétest, később almásat is majd, joghurtot, fagyit, tavakat, mezítlábazást, körömlakkot (gyöngyházfehér), lecsót, hideg bablevest, virágültetést, tdzadzikit, paradicsomsalátát, új hűtőszekrényt, görögdinnyét, sárgadinnyét. BKK menetrend szerinti hajójáratot. Lenge ruhákat, sok olvasást. Alvást annyit, hogy éppen jól érezzem magam. Társaságot, baráti sörözéseket, bár... bár most a rozéfröccs a divat.
Majdnem lemaradt:
a sós sütemény. Köményes, tökmagos, még-még tökmagos. Szezámos.
A sós süti látszólag évszakfüggetlen, télen teával, nyáron sörrel, ja igen.. meg a rozéfröccsel:).
Üres fejjel üldögélni volna jó... persze víz mellett, de jobb híján akár csak lombsuhogásban... talán álmodnék is végre valamit.
... ez egy jégbe fagyott rózsa.
Hűs. Hideg. Rideg.
Vajon mi lesz belőle, ha kiolvad?
"Kétféle gondolkodás létezik: az egyik létrehozza a problémákat, a másik pedig megoldja őket..." írta nekem Zelma még az éjjel.
Mi ez? - kérdeztem vissza a szokásos blognézés, kávé és horoszkópolvasás után.
- Közhely. De azért hozzátenném, néha létre kell hozni a problémákat, hogy meg lehessen oldani őket, nem? Már úgy értem, elkent gomolyokat, homályos rossz érzéseket, keserű szájízeket meg kell formálni hozzá... és az is egy fontos szerep!
Én pedig nem válaszoltam.
Jó lenne hisztizni egyszer végre - hívott fel Z. egy este.
Zelma, maga mindent megért. Maga érti, hogy... Zelma, magának nem kell magyarázni, hogy...
Torkig vagyok ezekkel.
Nem értettem, mert eddig éppen minden-tűrésére volt büszke. Tűrés és passzív ellenállás...
... némának nem mondhatnám, mert hallottam már jól odamondogatni, de ezek az odamondogatásai hidegek voltak inkább, kijózanítóak vagy kioktatóak, meggyőzőek, a legjobb esetben ironikusak... még a maró gúny is közelebb állt a stílusához, mint a forró lávaként ömlő női hiszti.
Mit szeretnél elérni a hisztivel?
Semmit.
Mindent.
Csak úgy.
Éppen elérni szeretnék valamit,
mindegy, hogy mit, csak ki-hisz-tiz-ni magamnak.
Egy kis fejcsóválást is... ...
Vajon jó-e nekem, hogy naponta-hetente fürkészek figyelik életem alakulását, itt a blogban, naplóban... felütik, belenéznek, fejet csóválnak vagy bólogatnak, helyeselnek, rosszallanak, nem értenek, de azért kíváncsiak, a szabócsaládot meg a szomszédokat legalább meg lehetett tárgyalni annak idején, társbérlővel, szomszéddal, rokonnal, munkatárssal... . Az én követőim nem tudnak egymásról, sem a barátiak, sem a kíváncsiak, sem a drukkerek, sem az ellendrukkerek, sem az elmélázók, sem a sorok között olvasók, sem a tudomásulvevők, a csodálók, a csodálkozók, a majd-csak-kikerekedik-belőle-valamizők, a tanulságot várók és az életem értelmét már rég feladók...nem ismerik egymást, és ... engem sem.
Néha
elviselhetetlennek
tűnik a várakozás.
Az ember kiönti a szívét,
az ottmarad üresen.
Még cseppek
sem
...
Van benne valami mindent befátyolozó kiábrándultság... és valami derűs jó érzés is .... csakhogy ki tudja ezt megállapítani, hol tart éppen... ez még mindig a héja, vagy már a bele?
