Mottó:

Az önáltatás különböző fokain billegünk,
egymáshoz képest nyilván ki szabadabban,
ki görcsösebben,
de abban hasonlítunk,
hogy mint utolsó bástyánkat,
féltjük és védjük
magunknak - magunkról írt meséinket.

Zelma kialakította a pesti életét, a Pláza után egy kis családi napközibe ment dolgozni, úszással és angollal majdnem kétszázezret fizettek a szülők havonta. A gyerekek szerették az óriáscsecsemőforma angoltanárt, aki magasabb kockavárat tudott építeni még az apjuknál is, de nem is érezték volna helyénvalónak, ha jóillatú, öltönyös és aranyórás apjuk  - aki kitermelte a családi költségvetést meg a luxusóvodát - nekilátott volna egy kockavárnak. Zelma úszni tanította őket, a lilaszájszélűeket és a nagyhangúakat, a kényesen lépegető kínai kislányt és a lúdtalpas félénk fiút külön is tanította vasárnaponként. Kényelmes élet volt, jól is keresett vele, soha még ennyi szabadideje nem volt. Tíztől tizenkettőig tartott az úszásoktatás a napköziben, általában a gyerekekkel ebédelt utána. Délután 4-től 6-ig magánórákat tartott, kis csoportoknak. Az úszásról mindig Kása apuka jutott az eszébe, a fejes, meg a taps...  ilyenkor nagyot sóhajtott, mert lerendezetlen volt köztük a lakásügy. Kása úgy viselkedett, mintha egy lakásról csak úgy meg lehetne feledkezni, olyanképpen, mint egy félig megevett főzelékről, amit visszatesz az ember a hűtőbe.Tudta, hogy tartozik neki, de a kis piros laptopról, ami nem mellékesen ugyancsak Kásáé volt, lassan elfogytak a levelek. Volt egy barátja... a delfinember, aki néha megállt az uszoda előtt és elvitte Zelmát valami tópartra, folyópartra... úsztak, napoztak, ahogy jött az ősz kirándultak, szőlőt ettek, élvezték az életet. Nevettek sokat, semmiségeken. Nem volt ez szerelem, annál stabilabb és mégis vékonyabb szál, de Zelmának éppen elég volt, a delfinember ingadozott, hogy többet akarjon, vagy még ez is sok, tehát éppen jó volt így neki is.

Aztán egyszer csak egy este megvillant a levegő, Zelma egy mailt kapott... titokzatosat, kedveset, válaszára még egyet és még egyet, szédült már a sok babusgató kedvességtől, nem is tudta, mit kívánjon, aludni is szeretett volna, meg elrendezni magában az érzelmeket, de legeslegjobban azt szerette volna, ha ez az éjszaka a végtelenségig tart, és csak jönnek és jönnek a szomjoltóan kedves levelek. A küldőjük ragaszkodott a névtelenséghez, de Zelma érezte, hogy ismeri őt a levélíró. Próbált őszintén válaszolni a kérdéseire, örömöt mutatni, értetlenséget, meglepetést, pontosan úgy, ahogy érezte. Aztán a huszadik levél után már biztos volt a levélíró kilétében, de nem értette. Az a valaki, akire ezek a sorok, megjegyzések és hangulat mutatott, megosztotta vele magánélete nagy titkát, és kerülte azóta.
Aztán hirtelen eldőlt a kérdés, mert az ismeretlen olyan megjegyzést tett a kis piros laptopra, amit csak egyvalaki tudhat, Kása apuka. Igen, fel van cserélve benne két betű..., még ő cserélte fel egy tisztítás alkalmával.
Zelma gyorsan elbúcsúzott, lefeküdt aludni, a meleg szavak kényeztetően burkolták be. Reggel első dolga volt megnézni a leveleit. Semmi, semmi, semmi, 8-kor se semmi. 9-kor sem.... .Tudta, hogy Kása szombatonként korán kel... , valami érthetetlen üzleti okból akkor voltak a megbeszélései az üzlettársakkal, partnerekkel. Villásreggeliztek, amihez Kása mindig készített valamit saját kezűleg is. Ha még mindig ez a szokása, akkor az egész jelenség érthetetlen... miért írt tegnap, ha ma nem, miért olyan meleg szavakkal, mi van, ha mégsem ő az, honnan tudhat egy idegen a laptop kis hibájáról, mit tud még róla... .

Nem oldódott meg a rejtély. Zelma érezte, hogy fizikailag kezd rosszul lenni, ahogy telik a délelőtt. Nem a kedves-kedélyes gyomorfájás, hanem a robbanni kész lázas fejfájásféle, nem, nem fájdalom, torokfojtogató sírhatnék és kiabálhatnék egyszerre. Enyhület nélküli szorongató félelem, a függés elviselhetetlen súlya.
Egyszer már érzett ilyet, amikor Gáborral valami pénzügyet intéztek, és Gábor visszaélt azzal, hogy nélküle Zelma nem tudja megoldani a dolgot, a családi cégnek  ő főnöke. 
Zelma ne bírta elviselni azt a helyzetet, hogy egy másik embertől függ, aki karnyújtásnyira és fényévnyire van tőle egyszerre. Persze akkor Gábor ott állt a konyhában, de lélekben távol. Most fordítva, Kása viszont ki tudja hol, de lélekben mellette kéne lennie.

Lélekben hol? ... Nem, ezt nem bírja ki így estig, írjon már, bárki is a kedves idegen.
Ha ír is... Zelma válaszol, aztán mi lesz? Újra vár? ... és újra? Meddig lehet így várni?
Tegnap nem vette észre, mert csak úgy pörögtek a pársoros levélkék,
meg el is volt kábulva a meglepetéstől.

Búcsúlevele baráti hangnemű, de határozott volt, és pontos támpontokat adott  a férfinek arról, hogy mit szeretne és mit nem. Kicsit jobban is lett, de azért leste a választ.
Délután vette észre, hogy ott a válasz, ugyanolyan meleg hangú, mint az esti levelek, de elengedő... meglebegteti, hogy néha majd közelebb lesz Zelmához, annyira közel, hogy Zelma tudni fogja... de ezek majd afféle intermezzok lesznek, élje csak az életét tovább.

A görcsök könnyű hidegrázássá olvadtak...