Elhatároztam, hogy megírom, egyre árvábbak vagyunk és egyre öregebbek is. Így egyszerre. Mert oszlopok dőltek le a múlt héten, és mi lassacskán a semmiben lebegünk, vagy, na jó, néhány oszlop hegyén bizonytalanul egyensúlyozva. Nahát ezt éreztem a múlt héten, de túl patetikus. Kivártam, de továbbra is ilyen patetikusan érzem a hiányt, oszlopok dőltek le a múlt héten, egyre kisebb oszlopocskák vagyunk, akik maradtunk még, nem sok már, és mi leszünk a nagy idők tanúja, egyre inkább magánemlékké fajul, magánüggyé, legfeljebb lábjegyzet lesz a történelemben. 

Az 1984-et olvasom. Már olvastam a mámoros években, elborzasztó fikciót, majdnemígyesett hihetetlenséget.

Most újrakezdtem.  Lia bőröndjéből esett ki, lecsaptam rá. Szeretném látni, hogy küzd meg a főhős azokkal a helyzetekkel, azzal a világgal, hogyan segíti magát. 

Hát ezaz. Hogy vagy megküzd vagy legyűri a helyzet, ez a kérdés, mondta Lia egyszerre élesen és együttérzéssel, aztán nem lett pont a mondat végén, elgondolkodott. 

Gyorsan kiléptem a szobájából.