Néha  úgy látom az életem, mint egy puzzle-t, ahol az elemek egyenként amorfnak és esetlegesnek tűnnek, de aztán kiderül, hogy tökéletesen illeszkednek egy másik amorf és esetleges szemhez, így minden időpillanapban van egy tökéletesnek tűnő,  torzóban végződő darabom... Ez a kép sok kérdést vet fel.

Mindjárt az első, hogy vajon tökéletessé válik-e a végére, vagyis befejezett egészet alkotva kerül-e majd az utolsó elem az építménybe.

A másik kérdés a determináció kérdése... ez a puzzle-hasonlat oda vezetne, hogy van egy világnagy, vagyis életnagy puzzle, én csak "aktív megfigyelő" státusban veszek részt a kirakásban.

Persze ez elvihet abba az irányba, hogy az adott amorf és esetleges darabkák a maguk amorf és esetleges kapcsolódó nyúlványaival lehetőségek, amelyek csak később válnak értelmezhetővé, akkor, ha sikerül úgy alakítanom? megtalálnom?  a következő darabkát, hogy éppen beleilleszkedjen és gazdagabbá, nagyobbá, szebbé tegye a torzót...