Ugyanazon a nehéz nyáron, amikor Z. sorozatos és erőpróbálóan tragikus eseményeket követően befestette a haját, további felüdülés kellett a lelkének.Új volt a mintaóvoda légköre a sokkal szabadabb művelődési ház után, otthon pedig Gábor anyja betegen, és maga Gábor árulóan és elárultan... egyszerűen nem tudott hol levegőt venni.

Felmentő lehetőség adódott, tíznapos továbbképzés Ausztriában, elhelyezés egy kis üdülőfaluban, a nyári szünetet tartó Kindergartenben... Zelma tudta, hogy a megtisztelő választás csak azért esett rá, mert nem találtak németül beszélőt, a nemzetiségi óvodák sváboló óvónői jobb szerették a testvérvárosi kapcsolatokat, a szép Mirtylla, minden óvónők szakfelügyelője pedig csak angolul tudott. Aztán kiderült, hogy félreértés van, csak a napi szemináriumok voltak az idegenül ismerős falusi óvodában, a szállás egy sípanzióban, kétágyas szobákban. Világ óvónői, egyesüljetek.

Z. egy vékony bolgár lánnyal került egy szobába, de nem vele, hanem két felvidéki magyarral töltötte a kevéske szabadidőt. A többség fiatalabb volt a 31 éves Zelmánál, nyugaton a képzés részeként lehetett választani ezt az egyhetes nyári tanfolyamot. Jöttek csőstül, mert ott pontot adtak érte az egyetemistáknak, közben nyaraltak is, bár nyárról alig lehetett beszélni, nappal tíz-tizenöt fok, éjjel mínuszok voltak az alpesi falucskában. Ráadásul folyton esett, a gondosan kiválasztott nyári cuccok hamar elfogytak, naponta hármat kellett belőlük egymás tetejére húzni. Amit kiöblítettek a kis fürdőszoba még kisebb mosdókagylójában, az a hét végéig már nyirkos maradt, nejlonokba csomagolgatták, hogy ne ázzon-penészedjen minden.

Összecsomagolni délután kellett, mert estére búcsúdiszkót szerveztek a falu túlméretezett művházában. Zelma utált táncolni, de a vacsora is ott volt, végigbaktatott hát a falun. Persze, ahogy lenni szokott, így a végére kilencágra sütött a nap, a párás melegben szinte gőzölt a főutca. Kifelé vágyakozva rágták hát a schnizlit és a megereszkedett sültkrumplikat.
Ahogy elkezdődött a tánc, szedelőzködött. Valamit morgott a csomagolásról, hajnali kelésről, elképesztően öregnek érezte magát a huszonévesek között, pedig fiatalabb korában sem táncolt.

Ahogy kiszabadult az épületből és sétatempóban elindult lefelé az üres utcán, nem volt nehéz észrevennie, hogy a nap csak egy kis résen át süt, a vacsora közben újra beborult és akkora viharfelhők gyülekeztek, amekkorákra Magyarországnak sose tellene. Körben rézsűk, dombok, hegyek, zölddel kezdődik a táj és halványkéken végződik valahol... . A főutca szintje magasabban volt, mint két oldalt a házaké, azok viszont mindenütt oszlopokon álltak, nem volt nehéz rájönni, hogy a hegyekből lezúduló esővíz miatt. Minden házhoz tíz-tizenöt lépcső vezetett lefelé.

Zelma  laposan nézett, hogy ne lássa a felhőket, igyekezett a retinájába égetni ezt a napsütéses képet, emlékül. Közben az utcalámpákat is meggyújtották, rutinosan, mert egy perc múlva be is sötétedett. Néhány nagy meleg csepp hullott Zelmára, máskor fel sem venné, de most elege volt a nedvességből. Elmosolyodott magán, milyen öreges dolog, a délutáni langyosságban  is magával vitte hófehér anorákját. Éppen belebújt, amikor hatalmas csattanással eleredt az eső, nem a heti hideg, hanem a dézsából öntött trópusi fajta. Aztán még egy csattanás,  és minden fekete lett. Meg kellett állnia, mert nem tudta felfogni, mi történt, csak azt látta, hogy nem lát semmit. Valamibe belecsaphatott a villám, és elaludt a faluban minden villanylámpa. Megszűnt a diszkóból szivárgó ütemes dübögés is. Az úttesten állt, aminek a szélén kis lámpácskák világítottak olyan 10 vagy húsz méterenként... vezették hazáig. Ezek jól be vannak itt rendezkedve - gondolta. Még nem ázott bőrig, amikor a panziót elérte. 

Ott aztán megállt a tudomány. A lépcső. Töksötétben. Olyan tökéletes sötétben, amilyen csak egy viharos nyári estén villanyfény nélküli faluban lehet. Értelmezni kell a helyzetet - topogott. A fel-felvillanó villámok segítették - mármint az értelmezésben. A lépcső tényleg nem volt megvilágítva. Se irányfény, se korlát, se semmi.

Ki lehetne tapogatni a lábával az első lépcsőfokot, ha lenne mibe kapaszkodni. Állt a zuhéban és nézett lefelé. Nem indul el. Így van ez gyerekkora óta, fel igen, de lejtmenetben soha. Csakis kapaszkodva. Legalább egy ág, egy nagyra nőtt gaz lenne, amit megfoghatna. Állt és nézett tovább. Mérlegelt. Mintha egy szakadékba kellene belépnie. Szakadékba könnyebb, mert ahhoz csak egy elszánás és egyetlen lépés kell, itt pedig az egyik lépcsőfok után jön a következő.

Na nem. Addig áll itt, amíg a diszkósok haza nem érnek, beléjük kapaszkodva lesuhan egy perc alatt.

Hirtelen fény az éjszakában... az amerikai pubi. Kilépett a házból, és az oszlopok védelmében rágyújtott. A panzióban tilos volt a dohányzás. Hogy is hívják ezt a pubit... mindenki így hívta, az amerikai. Meg volt az új-zélandi is, mindketten férfiak. Ők voltak életkorban is a csúcstartók, a legfiatalabb és a legidősebb résztvevő.

Zelma leszólt az amerikainak, hirtelen eszébe jutott, hogy Tom. Jöjjön ide érte. Csak meghallja a nagy zengésben, mielőtt elfogy a cigije. Tooom! Toooooooom! Felnézett. Mindannyiszor, ahányszor csak a nevét hallotta. Ötödjére kilépett az oszlopok  alól. Zelma észre se vette, hogy közben csaknem elállt az eső, csak a sötét maradt. A diszkó felől se zene, se a hazaindulók csivitelése nem hallatszott. Na még egyszer. Toooóóóm! Gyere ide légy szíves! Tom elindult bizonytalanul. Három lépcsőt jött is felfelé, ott megállt, újra rágyújtott. Gyere ide légy szíves, nem tudok lemenni. Zelma vagyok, Magyarországról. Újabb lépcsők, ezúttal öt. Újabb szemrevételezés onnan, újabb kérlelés innen. Három lépcső még visszavolt. Megállt, szívta a cigit, nézte Zelmát. Zelma vagyok Magyarországról. Nem tudok lemenni a sötét miatt, szeretnék beléd karolni. Feljött egészen, nyújtotta a karját, jó fiú, ezért hívták pubinak, meg a kora miatt, 18 éves, ha lehetett. Elindultak, aztán megálltak megint. Vagyis Tom állt meg, Zelma meg nem tudott továbbmenni.

Miért hívtál?

El kellett mesélni, hogy mennyire fél lefelé. Hogy elesik. Vagy nem is attól, mert sose esett le, egyszerűen csak fél, sötétben nem megy soha lefele. Amikor a Művházból a kis pincekocsmába mentek a lányok ebédelni, sose tartott velük, szégyellt volna beléjük karolni. Túl zsíros az a kaja, és ízetlen... tért ki a magyarázat elől.
Ez valami fóbia nálam - magyarázta most az ismeretlennek. Fóbia, mint aki a kígyóktól fél. Vagy a repülőtől.

Tomból kipukkant a nevetés. Nyálfröcsögve kérdezett vissza: fóbia?

Hát képzeld. Engem otthon azzal fenyegettek, hogy Európa tele van kísértetekkel. Vasárnap utazom haza, épp gondoltam, hogy milyen jól megúsztam ezt a néhány hónapot, amikor elsötétedik egy nóném falu a semmi közepén, aztán megjelenik valami lebegő fehér a lépcső tetején és a nevemen szólít. Majdnem bepisiltem... csak a kíváncsiság miatt léptem előbbre. Valahogy megláttam megvillanni a szemüveged, és azt mondtam magamnak, nem ez nem létezik, ha van is kísértet, biztosan nem fémkeretes szemüvegben. Ez a kísértet-dolog nálam is valami fóbia...

Zelma nehezen értelmezte a hallottakat, de még nem értek a lépcsősor végére, amikor felfogta... annyira kellett nevetniük, hogy majdnem lebucskáztak így ketten, összekapaszkodva.