Kenyerem javát már megettem ugyan, de van még!

6 nagy csomag gyönyörű itthon átsüthető. 

Párjával nejlonba zárva.

Karanténbagett. 

Elhatároztam, hogy megírom, egyre árvábbak vagyunk és egyre öregebbek is. Így egyszerre. Mert oszlopok dőltek le a múlt héten, és mi lassacskán a semmiben lebegünk, vagy, na jó, néhány oszlop hegyén bizonytalanul egyensúlyozva. Nahát ezt éreztem a múlt héten, de túl patetikus. Kivártam, de továbbra is ilyen patetikusan érzem a hiányt, oszlopok dőltek le a múlt héten, egyre kisebb oszlopocskák vagyunk, akik maradtunk még, nem sok már, és mi leszünk a nagy idők tanúja, egyre inkább magánemlékké fajul, magánüggyé, legfeljebb lábjegyzet lesz a történelemben. 

Az 1984-et olvasom. Már olvastam a mámoros években, elborzasztó fikciót, majdnemígyesett hihetetlenséget.

Most újrakezdtem.  Lia bőröndjéből esett ki, lecsaptam rá. ...

A banki fiatalemberrel kezdődött. Egy banális lakcímváltozás-bejelentést kellett elintéznem. Bepötyögte, rákérdezett, lemásolta az igazolványaimat, kinyomtatta, aláírtam. Kellemes pihenést kívántam neki a háromnapos hétvége előtt. Önöknek is... válaszolta. Mögém néztem, nem állt ott senki.

Vasárnap színházjegyet rendelnék... két személyre van beállítva a rendszer. Visszaállítom egyre. De ahányszor kattintok egyet, visszazöttyen a kettőre. Azt hiszi szegény rendszer, hogy tévedek, ki hallott már olyat, egyedül színházba... elkedvetlenedek, lecsapom a laptop fedelét. Majd megnézem a YouTube-on itthon. Egyedül.

Aztán kedden a társcég igazgatói fő-fő titkárnője egyeztette velem a rendezvény teendőit. Hányra jöttök ...

A baráti körömben, ismerősöknek, kollégáknak, a legkülönfélébb korú, nemű, ízlésű és életmódú, városi, városszéli, kertes és emeleti  lakóknak, Lia levelező társai között szinte mindnek Franciaországban, Kínában, az USA-ban és Neumünsterben, és a tegnapi tescos kiszállítónak is, szóval mindenkinek van cicája.

Olyan kíváncsi lennék, miért vajon? Egyszerű világdivat? A hízelgés, a melegség kell ennyire mindannyiunknak? Vagy szeretnénk legalább egy öntörvényű személyiséget a közelünkben tudni?

Araszolunk. Minden arasz egy esemény, egy eredmény, egy elintézett dolog. Nehézségek pettyezik. Néha rántok a vállamon, néha megoldom, néha meghagyom görcsnek. Lényegében nem számít, csak az araszolás.

Ki van mérve a pálya, egyszer csak odaérünk.

Kotlósként szaladgálok majd tárgyakkal, ételekkel, hülyeségek jutnak az eszembe, ki is mondom majd őket.

 Aztán fázósan összehúzom a régi ruhát.

Vagy könyékig túrok a rongyoszsákban?

Mindegy.

Hozott anyagból dolgozom.

Aztán egyszerre egy pillanat alatt valami vagy valaki? kimerevíti az életfolyamot, nem, nem akasztja meg, az életfolyam nem olyan dolog, ami megakadhat, dupla vagy semmi, ha elakad, vége. De kimerevíthet, kinagyíthat pillanatokat, hányat őrzünk könnycsepp-nagyító alatt életünkben? Hangokat, mondatokat, csendeket, az irtózat és az elragadtatás pillanatait, se visszacsinálni, se megállítani nem lehet. B meghalt Bében, mondja a telefon, és ordítok, hogy nem, ezt ne, ezt nem lehet, és a túloldalán kivár minden ordítás-kanyart az, aki már kiordította magát és még az a tisztje is van, hogy végighallgassa másokét.

B meghalt Bében, nem, ez teljes képtelenség, írok neki gyorsan egy mailt, Mondd, hogy nem igaz... ennyit csak, de nem jön semmi ...

A jövőbe helyezzük mindazon események elkövetkezését, amikről tudjuk, hogy sose fognak megtörténni, de meggyőzzük magunkat arról, hogy akár meg is történhetnének. Ez okozza az izgalmat... Ráadásul ezek közül egy-egy (vagy halvány mása) néha mégis megtörténik, csak, hogy ne szűnjünk meg izgalommal várni a továbbiakat.

Tömött volt, meleg volt, egymás testébe vájva görbedtünk a villamoson, és akkor még a kutya is. Ráült a lábamra. Kicsit még hátrálhattam, ám a kutya is. Megint a lábfejemre. Elnézést,  mondtam élesre hegyezett felkiáltójellel a végén a korombeli nőnek, aki maga is próbált megállni a lábán. A kutya közben lefeküdt. Olyan hosszútestű fajta volt, legalább másfél ember állhatott volna a helyén. A korombeli nő magyarázni kezdett, elnézést, de a kutya fél, azért ilyen. Lenéztem a kutyára, nem is gondoltam, hogy egy hétköznapi villamoson fél... Akkor láttam meg a szőke, lovaglócsizmás lány kezét, a kutya fejét simogatta. Az alsó lépcsőn állt, majdnem egy magasságban voltak így, de még lejjebb görbedt, és ütemesen ...

Figyelő szemek fürkészik életem és pásztázzák soraimat. Együttérző, kíváncsi, emlékező, okos vagy unatkozó szempárok... Néha hosszabban, tallózva olvasnak, néha csak belecsípve itt-ott a betűhalmazba. Vagy csak ellenőrzik, van-e friss bejegyzés.

Mivel napjában kevés olvasóm van, követhetőek a szokásaik, az érdeklődésük, az évjáratok, amelyekbe belelapoznak. Nyomukban néha én is "utóolvasok", mert nem emlékszem már, mit rejtett egy-egy cím.

Vannak délelőtti és éjszakai olvasóim... ezek a leggyakoribb időpontok. Napok közül népszerű a szombat és a vasárnap, leggyérebb a hétfő. Nyáron aztán fordul, hét végén a kutya sem olvas, de hétfőtől csütörtökig gyakrabban rákattintanak a Síkospályára. Magyarországon ...

"Azért vannak pozitív fejlemények is - folytatta Zelma.  - Az orchideámon valami növekszik, új bimbó vagy új ág, még nem tudom. Az egyik szukkulens növényke hozott két új levelet, és a levelek hegyén két-két gömböcske növekszik, lassan, de észrevehetően. És kicsíráztak a nebáncsvirág-magok is. Zöld szöszöcskék egyelőre... de a magok zacskójára rá volt írva, hogy gyorsan nőnek.

Ahogy hazaérek, végignézem őket... néha reggelenként is... "

Mit válaszolhattam? Megígértem, hogy egyszer én is meglátogatom az ültetvényeit.

... és már februárban egészen kifáradtam a harcban.

... aranyat ér? Nekem bizony nem. Vagy nem tudok róla. Amit én látok belőle, az annyi, hogy rohad, penészedik az eper, aztán várhatunk rá újra egy évig, meg azt, hogy nem lehet langyos májusi estéken csavarogni, hűvös van, sötét van és egész nap egy dzsekit vagy még ernyőt  is cipelünk ahelyett, hogy lengén lengedeznénk, ahogy ilyenkor illenék. Fagyit nyalogatva.

Ehelyett éhes vagyok, mint télen, színekre, ízekre éhes, már megettem négy szelet vajas kenyérkét ki tudja hol termett édes, apró paradicsomokkal, bekanalaztam a spárgaleves végét, és még mindig kéne valami ami kényeztetően selymes és édes. A csokit megettem már vasárnap-hétfőn, a sütemény nem az enyém, kekszet enni szúrós dolog, éppen azt a kényeztető érzést ...

"A jövőkép hiányzik, éppen mondtam valakinek, hogy nekem szükségem van horgonyokra, amikkel a jövőbe rögzítem magam... és most hiányzik. A Plázát nem szervezték át se így, se úgy, tengődtünk egész évben, nem tudva, mire készüljünk. Eleinte nekiduráltam magam, izgalomnak, készülődésnek, racionális tervezésnek, de elegem lett belőle. Persze most megint azzal búcsúztatták az évet, hogy az új jogi szabályozás miatt elkerülhetetlen a váltás. De ki tudja, milyen, merre... a gyerekmegőrzőnek simán betesz a vasárnapi zárvatartás. Hacsak nem váltunk új szolgáltatásokra. Hacsak.

Kása hallgat, valamit meglebegtetett, hogy nem akar a dolgok elébe vágni, majd megtudom idejében, de azóta semmit nem szólt, nem írt.

Egyelőre távoli ...

Mintha ez a világítótorony egy úszótesten állna!? Legalábbis nincs bebetonozva... Zelma legalábbis így látja. Tegnap azt mondta neki valaki, hogy a dolgokat úgy látjuk és halljuk, ahogy látni vagy hallani szeretnénk... Zelma értette ezt, napestig tudná sorolni a jelentéktelen és a sorsdöntő példákat is, de mégis, ez a torony mozdíthatónak tűnik.Vagy mégsem az?