Januárban meghalt az anyja és neki éppen költöznie kellett, Elkészült közben a lakásuk és az ideiglenes tanácsit vissza kellett adni. Visszamehetett abba a reprezentatív lakásba, amit félig romosan - na jó, nem romosan, de használhatatlan állapotban  - hagytak ott két és fél éve. A csillárból folyt a víz, de a két nagy szoba félkörívesen a főtérre nézett, a kanyar után már a patakot is látni lehetett az ablakból és messziről a várat." Látkép a Várról"... a kirándulók zaja nélkül.

Az anyja majdnem elkótyavetyélte azt a lakást, utálta a romantikusan keskeny csigalépcsőt, amin fel kellett menni, meg le is, napjában többször. Elkezdett alkudozni a tanáccsal egy belső udvarra nyíló földszintes kétszobásra. Négy vagy öt földszinti lakás nyílott arra a belső udvarra, ki-ki másképpen rendezte be a néhány négyzetméteres kertrészecskéjét, volt ott paradicsom, virágágyás, kerti bútor, bugyikból, zoknikból és feliratos pólókból fűzött olaszos romantika és gaz is jócskán. Maga a lakás nevetségesen kicsi volt, két hosszúkás szoba, csőszerűek, sötétek. Az utcára nyíltak az ablakok, a járó-kelők vállmagasságában volt a párkány. A belső kertben a falak visszaverték a kelkáposztaszagot, a nevetést, a kiabálást és a legkisebb szél is szomszédtól-szomszédig göngyölgette a szemetet.

Kert, földszint, rigófütty, pékség a szomszédban, kisbolt a sarkon...sorolta anyja az idillt. Jó vicc, pont az anyja, pont az ő anyja fog majd jószomszédi viszonyt ápolni az egymás hasában-szájában-könyökszúrásában élő nagyhangúakkal... csudabogár lesz ő itt is, mint a moziban, ha egyáltalán... De aztán nem költöztek ide, mert az anyja egy félresikerült műtét után a gyors enyészeté lett, ő pedig kapcsolatai révén, és mert az igazság mellette állt, visszaszerezte a lakást. A felújított félköríveset.

Különös volt egyedül élnie ebben a régi-új közegben. Néhány régi szomszéd visszajött, sajnálkoztak, hogy meghalt az anyja - ilyen fiatalon - mondták, azzal a villanással a hangjukban vagy a szemük sugarában, milyen jó, hogy ők még élnek. Mégis, ez egy meleg közeg volt, ismerték Z-t gyerekkorában is... . Jó volt eljönni abból a halál-szagúból. Nem hitt sorsban és angyalban, de mégis, ez az időzítés így éppen jól alakult.

De az egy halál-szagú év volt.

Nyár elején beütött a krach. Szanszkrit Bogdán, a főnöke kikattant, bekattant, Z egyre gőgösebb lett a betegesen zagyva, hol urambátyámkodó, hol erőpolitizáló ember mellett, a tudás gőgje, a haladás és a haza szolgálata öntötte el Z. agyát, határozott lett, öntörvényű. Nem csak ő, Bogdán helyettese, egy nyugodt és csavarosan okos nő ugyancsak elveszítette csavaros nyugalmát. Bogdán védői látták, ez így nem lesz jó, a fejére nőnek a védencnek, botrány lesz, vagy már van is...

Így került Z. a mintaóvodába a művelődési házból... előtte azonban volt még egy esélye: kirúgathatta volna a főnökét, elég lett volna telefonon bemószerolnia csupa igazsággal, de nem tette. A hosszú telefonbeszélgetésnek különös keretet adott a sarokerkélyes lakás csöppnyi hallja, ami a lakás egyetlen stílszerűen bútorozott helyisége volt, valódi festménnyel a falon. Bármilyen ünnepélyes is volt az egész - vagy nevezzük inkább rendkívülinek - másfél óra lelki nyomás alatt csaknem összeroppant. Egyetlen szerencséje volt, hogy az utolsó 10 percben már ott volt Sámson, az igaz barát, az új lakást jött megnézni, felmérte a helyzetet, türelmesen várt, ám ahányszor sírós-megtörtre váltott a hangja, Sámson felemelte a mutatóujját:... nem segítünk kitörni Szanszkrit Bogdán nyakát, egyék meg, amit főztek.

Hosszabb betegállomány lett  a vége, kimerültség, ilyesmi.

Aztán Gábor anyja.

Gábor apjának halála nem volt egészen váratlan, sőt. Z. figyelmeztette már a családot, hogy látja a reménytelen lemondást a szemében, de senki nem tett semmit... szóval a halál nem volt váratlan, de hirtelen jött. Ott maradt Gábor anyja az üres lakásban, egyedül. Gábor anyja, aki nem járt ki az utcára, a lakásban is keveset mozgott, évek óta feküdt, a férje ápolta. Te most úgyis betegállományban vagy, mondta Gábor, majd én ápollak mindkettőtöket... és hopp, mire Zelma felébredt, ott volt a kisebbik szobában a hallgatagon szenvedő asszony, szótlanul nézte a plafont, fogadta az orvost, szedte a gyógyszereket engedelmesen. Gábor már korán reggel elment otthonról és késő este jött haza napra nap. Nem ápolt senkit. Zelmára maradt az egész bonyodalom, orvos, injekciós nővér, gyógytornász, a némaság, a látogatók. Maga sem tudta felfogni, hogyan került ebbe a fullasztó légkörbe és azt se látta, hogyan, mitől fog ebből kiszállni egyszer...

Még tartotta a körzeti a táppénzben, alig lépett ki a lakásból, éppen az ilyen hosszú távú betegállományosokra utaztak a beteglátogatók.

Csak az orvoshoz ment le, összekapcsolta a bevásárlással, ha talált helyettest, aki addig vigyázott a betegre. Egyszer elment hajat vágatni, már tűrhetetlennek érezte a loboncot nyakán. Fodrászhoz lehet estefelé is menni, amikor Gábor hazaért a munkából.

Ült a csacsogó tarkaságban, nézte magát a tükörben, ahogy nyissz nyassz nyussz készül a frizura, hamar megvan egy vágás... túl hamar is.

Na most.

Már huszonévesen elkezdett őszülni, porcukor felhők itt-ott, szó se, hogy fehér vagy akár mákos lett volna, de harmincasként feltűnő volt. Olyan, amitől viszket egy valamire való fodrászecset...

Na most befestheted, de csak az eredeti színre...  és Zelma 10 perc múlva már úgy nézett vissza magára a tükörből, mint azok a nők, akiket gyermekkorában megvetéssel kopasztott csirkefejűnek nevezett.

25 éve történt éppen.