Mert kitanultam - mondta nekem pirosan és sápadtan... kitanultam, hogy hogyan tudjuk, mi emberek egymást kompromisszumokkal, közös érdekeket keresve segíteni. Kitanultam, hogy nem kell mindent megnevezni, ki micsoda, barát, barátnő,  haver, szerető... . Kitanultam, hogy ezeket egyensúlyban lehet tartani, ezeket a kapcsolatokat, magamat, hogy ez így mégis könnyebb, vidámabb, kedvesebb, mint egyedül... . Aztán megálltam egy pillanatra, és úgy éreztem, ki-ki csak használ, kihasznál éppen pillanatnyi érdekei szerint. Aztán megálltam még egy pillanatra, hogy én vajon... aztán az eszembe jutott Ő, aki megkérdezné, hogy "most mit érzel".

Semmi jót nem éreztem, üres, hideg feszültségen kívül.

De lehet, hogy csak front volt aznap. - tette hozzá, ...

Ha Zelma végiggondolja az érzéseit és megpróbálja pontosan megnevezni őket, mindig kettő marad végül, a szeretet és a bizonytalanság.
Nekem először csak annyi jutott eszembe az érzésekről pár éve, hogy van rossz meg jó, mondta erre vigasztalóan Ő.
Mintha ez nem ugyanazt jelentené.
De melyik melyik?
Mert Zelma gyomrába, abban a pillanatban, ahogy csak megorrontja a szeretetet, beköltözik a bizonytalanság... .

Egy hete mondta ki magának, halkan, de hallhatóan, hogy nem a szeretet elkerülése és átlényegítése a cél, hanem  a bizonytalanság elviselése.

Erről szólt minden történet, a másoké, a sajátjai. Erről, hogy hányféle fáradságos és ötletes útja van a szeretet elkerülésének.

Felnőtt nő szeretnék lenni, még mielőtt ...

A kép.
Az Ő képe.
Annyira találónak érezte.
Ha megfordulna, látná a tömeget a fotós mögött.
Főként nőket, integetve, mosolyogva, nevetve, fejcsóválva, bólogatva, oda-se-nézek-de-jelen-vagyok arcot vágva, homlokráncolva, magakelletően, suhanva, topogva, sajnálkozva, irigykedve... .
Ezzel a kis kiegészítéssel pontosan Ő.
Találó.

Nézte, nézte a képet, amig megvilágosodott,
hogy éppen ezen a képen
bármelyikünk
lehetne.

Zelma időnként megpróbál olyan lenni, mint a Többi Nő. Hol a tűsarkú, hol a körömlakk, csipkés ezmegazok, hol kacajoktól hangos női traccsparti a többiekkel a teakonyhában... még Valódi Napszemüveget is rendelt, láthatatlanul dioptriásat... már azon is gondolkodott, vajon feltolja-e néha majd a feje búbjára, mint Ők.
És akkor kiderül számára, hogy a Többi Nők sem mindig boldogok, dilemmák gyötrik őket, amikhez képest az övéi már-már eltörpülni látszanak.. . Pedig tele vannak lakkal, körömcipővel, gondosan kialakított színharmóniákkal, emellett dolgoznak, gyereket, unokát nevelnek, élnek...

A legmegrendítőbb Karmelina helyzete, aki negyven elmúlt, válása után szorgos társkereséssel újabb romantikus kapcsolatot sikerült ...

Zelma néha elviselhetetlennek érezte, hogy Gábor autójában kell ülnie, még ma is érzi azt a kitörhetnéket, pedig hol van az már... amíg mentek, még csak-csak, mert haladtak, győzött a ráció, de a körülményes parkolás vagy az utolsó méterek idején ellenállhatatlanná vált  az émelygés, az azonnal-ki-kell-szállnom érzés.
Vagy azok a negyed- fél-, gyakran 1-2 órák, amikor Gábor felkabátolva, összecsomagolva lézengett a lakásban, mint aki indul, de nem indult. Zelmában annyi feszültség gyűlt össze, hogy végül örült, hogy betehette végre az ajtót Gábor után, pedig akkoriban imádott volna egy szombat délelőttöt a férfival tölteni, sétával, főzéssel vagy ágyban reggelivel. Néha olyan méreteket öltött ez a huzavona, hogy egy ...

Az első gyanús pont Nyertes Laci volt. Pedig dehogy volt nyertes, szerencsétlen flótásnak inkább lehetett volna nevezni, valójában azonban hegedűs volt. Csupa szív, és mint sok csupa szív ember, vesztes. "Apukaként" ismerte meg, még az óvodában, de Nyertes hamarosan negyvenszázalékos apaként az utcára került... volna, azonban egy kis lakást szerzett neki, bútort, segélyt az első számlákra. Munkát. Mindez a szocializmusban volt, akkoriban ennyi elég volt ahhoz, hogy Nyertes élete újra sínre kerüljön, a szíve tele volt ugyan fájdalommal, de nagyon hálás volt Zelmának. Megkérte, hogy legközelebb elhozhassa a hegedűjét,és eljátszhassa Zelma nótáját... , semmi mással nem tudja megköszönni a figyelmét. Ezt nem szeretném... vagy legalábbis ...

Ha kertek mellett vagy nagyobb parkban visz az utad, és a lábad elé nézel, a hófoltok között-alatt derékbatört virágokat látsz, bánatosan lehajtott fejű krókuszt, fagyba dermedt tulipánleveleket, fulladó és sárguló idei füvet, a nagy nedvességben különösen ható, pompájában elszáradt aranyesőt.

Olyanok, mint a társkeresők... virágzanak és szikkadnak, hidegségbe burkolóznak egyszerre.

Csak az ibolya érzi magát otthonosan hóban - napban egyaránt, csak hát ő meg olyan... olyan... szerény.

A hétvégi férfi ráérős. Nem dolgozik, vagy ha mégis, valami nyugis munkája van, ami mellett bőven lehet netezni. És nem házas, vagy ha mégis, akkor felesége éppen nagybevásárláson, vagy - még jobb - vidéken van, évszaktól függően a telken, a temetőben, az édesanyjánál vagy az unokáinál. A hétvégi férfi tehát - független vagy szalma - ráérős. Körülnéz, néhány csókot dob, ideköszön, odakérdez... meghitt ismerősök fogadják többfelé. És ezzel az otthonos melegséggel felvértezve felfedező útra indul, és talál is, jó esetben egy hétvégi nőt, aki szintúgy ráérős. Kellemes csevegés kezdődhet, ahol nem sürgős semmi. A fényképek is csak a harmadik-negyedik fordulóban kerülnek sorra. De mindegy is... a hétvégi férfit ...

Nem szeretném, ha rátelepednél az életemre!
Nem válóperes iratban olvastam legutóbb így, szó szerint.Jobban csomagolva vagy tréfába ágyazva számos társkereső férfi és nő lapján vagy blogjában, naplójában olvasható.
Keresőkén.
Mindannyiunknak levegőre, mozgástérre van szüksége, legalább annyira, amennyiből ki lehet mozdulni a társ felé.
Azon azonban elgondolkodom, hogy miért éppen ezt a vágyat, elképzelést olyan fontos előre kiplakátolni?

Az ember mellúszásnál nekiúszik a falnak, szigorúan két tenyérrel megérinti, síkban elfordul és szigorúan két lábbal ellöki magát a faltól.
Az egész olyan szimmetrikus jobbra-balra is, meg a biztonság és lendület is egyensúlyban van.
A gyorsúszásnál neki kell úszni a falnak a lehető legnagyobb sebességgel, aztán a fal előtt, jól kiszámított, de mégis ösztönösen érzett vagy inkább begyakorolt távolságra le kell bukni a víz alá, megcsavarni a testet mindkét tengelye körül, és már ellenkező irányban hasmánt ellökni magát a faltól.
Én ezt sose tudtam megcsinálni, pedig versenyúszónál alapkövetelmény. Nem mertem azzal a sebességgel nekiúszni a falnak, ami ehhez a lendületes csavarhoz kell, folyton az volt a kényszerképzetem, ...