Lia egyik évfolyamtársának meghalt az édesanyja pénteken. Még a negyvenes éveiben járt. Ezt a tanár tette hozzá, aki tájékoztatta őket. Szintén a negyvenes éveiben jár, négy gyerekkel. Mindenkit elfogott a borzalom... eddig csak nagymamák haltak meg, nagyapák... . Az is borzalom volt, de nem ekkora, és valahogy... távoli. Sokan már úgy is születtek, nagymama-nagypapa nélkül. Valahogy nélkülözhetőbbnek tűnnek...

Lia nem tudott szabadulni az ostoba kis óvodás versikétől..., darálgatta magában, amig az csoport hallgatott...  ha a kávé keserű, ha a mártás savanyú, csak egy szót kiáltok, csak annyit, hogy...
Mindig hitetlenkedve gondolt a felnőtt korra, saját felnőtt korára, nem tudta elképzelni, hogy nincsen "ház", nincs menedék, ahol nem ér a nevem..., ahol valahogy a savanyú is édes, "rosszból csudajó lesz".  Néha, amikor szerencsétlen napja volt Zelmának, Lia végtelenül ingerült lett, érezte a vákumot, de nem akarta észrevenni mégsem. A gyerek nem lehet az anyja menedéke. Máskor meg úgy nevetettek össze, mint két diáklány a kollégiumban... könnyebben ment, amikor nem volt muszáj.
Aztán hétfőn már ott volt a lány az órákon, jött-ment, büfézett, kosarazott a tornaórán és talán egyszer még nevetett is. Nem látszott rajta semmi, összegezte Lia. Olyan árulóan megkönnyebbült volt a hangja, Zelmát megsebezte és megnyugtatta ez a hang, mert mit kívánhat más, jobbat az egyetlen gyerekének, minthogy éljen, boldoguljon majd azután is.
Mire számítottatok? Csak úgy leolvassátok róla,  ... hogy mégis, milyen lehet a lehetetlen?
Azért csak odavágta, aztán lecsendesedett.
Persze, hogy nem látszik rögtön. Én aznap este megnéztem a Szomszédokat a TV-ben... mindig együtt néztük, egyszerűen nem tudtam mit csinálni, nem alhattam örökké.
De az a további 50 év feltétel nélküli szeretet, nem is a szeretet, hanem a bizonyosság, az nagyon meglátszik azokon, akiknek megadatik, magyarázta Zelma Liának.
Egyszerre sóhajtottak.