Moziban voltak, aztán találomra elindultak olyan se szomorú, se vidáman... esett, az időjárás semmi jót nem tett hozzá a hangulathoz. Kiértek a folyóhoz, Zelma szerelmetes folyójához, a szél kellemetlenül az arcukba mosta a cseppeket. Megálltak azért egy kicsit a széllel szemben, a víz szürke volt, élesen és fémesen szürke a sok elmosódottan szürkés kontúr mellett.  Mindig összejönnek januárban a névnap miatt. Az egymásra rakódó emlékek rétegei mint üvegtáblák  ropogtak a talpuk alatt.

Két szingli nő, innen és onnan az ötvenen. Keményen és ellágyulásra készen inogtak egy kicsit a vaskorlátnak támaszkodva, aztán tovább baktattak valami meleg - kávé, tea, leves vagy csodák irányába.
Zelmán érett nyersbőr csizma volt, majdnem térdig érő, a szokottnál magasabb sarkú, nem volt kedve lekopogni benne egészen a vízig, ezt magyarázta még út közben is. Akkor a másik is ránézett a csizmára...

- Emlékszel, ezt együtt vettük Szombathelyen, 2007-ben vagy 2008-ban? - próbált Zelma a közös emlékből valami meleget csiholni.
A másik nő nem ismerte meg a csizmát, de emlékezett az esetre, aztán egyszerre csóválták meg a fejüket... Dehogy 2007, hát 2003-ban volt.
- Csak tudod,  nadrágban járok, nem sokat hordtam ezt. Teljesen szűk szárú.
A másik újra a lábára nézett, megcsodálta a harisnya színét... cabernet, ez a szín neve, ezen kicsit nevetgéltek, aztán mentek tovább az esőben. 12 év...
- Akkor tizenkét éves ez a csizma? De nem gáz, ugye? Olyan örök darab - biztatta magát Zelma.
- Egyáltalán nem gáz, - hagyta helyben a másik nő, elég meggyőző hangsúllyal. - Azért nem gondoltad volna, amikor vettük, hogy tizenkét év múlva is hordani fogod...
- Örök darabnak szántam, erősítette meg Zelma

Kicsit hallgattak megint, aztán Z.hirtelen megállt az utca közepén.
Igazad van. Örökre vettem, de tizenkét évre semmiképpen sem gondoltam akkor.