Zelma írja, hogy Lia tegnap végképp elköltözött, nem egy másik lakásba, hanem egy másik országba. Nem tudja, hogyan jutott ki a repülőtérre, mert elég rosszul nézett ki a dolog, ahogy a lépcsőházban levitte a 20 kilós bőröndöt a 10 kilós hátizsákkal.

"De élek és egészen jól vagyok - így Zelma - sőt, ma feljön egy barátnőm, aki most fog különköltözni a frissen diplomázott lányától. A fia már két éve Spanyolországban él. Majd jól elmagyarázom neki, hogy kell az ilyesmit túlélni.

Meg sütök egy kis tepsi brownie-t"

A baráti körömben, ismerősöknek, kollégáknak, a legkülönfélébb korú, nemű, ízlésű és életmódú, városi, városszéli, kertes és emeleti  lakóknak, Lia levelező társai között szinte mindnek Franciaországban, Kínában, az USA-ban és Neumünsterben, és a tegnapi tescos kiszállítónak is, szóval mindenkinek van cicája.

Olyan kíváncsi lennék, miért vajon? Egyszerű világdivat? A hízelgés, a melegség kell ennyire mindannyiunknak? Vagy szeretnénk legalább egy öntörvényű személyiséget a közelünkben tudni?

Lehet, hogy csak híres okosságom van megkopóban, és űr támadt a nyomán, vagy épp megjön lassan az eszem és a belátás visz tovább, vagy csak a Klimt sorozat hatása, amit az imént néztem végig, mindenesetre, most már lassan kedvem szottyan a női lét megéléséhez. Miután házasodtam, elváltam, udvaroltam és udvaroltattam, gyereket neveltem, aki felnőtt, meghaltak sokan szeretteim... most, most kezdek kedvet kapni hozzá. Hogy én vagyok a nő. Kis n -nel, úgy még kockázatosabb.

Zelma véghajrában. Mármár megszűnik a kapcsolatunk, de tegnap csak idepöttyintett pár sort.

Címet is írt hozzá: Lia véghajrában. Nyilván az olvasóknak szól a mű, nem nekem, legyen hát.

"Lia véghajrában

A lakását már kiadtuk, ezért együtt vagyunk újra, csak, hogy érezzem majd az elválás súlyát. Persze nem ülünk egymás szoknyáján. Alighogy hazaért tegnap, ja, tegnapelőtt:), már újra úton. Mikor, ha nem most. Jobb, ha megszokom, nemsokára végleg elvitorlázik. De most épp itt lakik (lakozik?), megette megadóan a sokmindent, amit érkezése (indulása?) tiszteletére sütöttem, főztem, vásároltam. Ami megmaradt, azt lefagyasztottuk, mert pár nap múlva hazajön, hogy újra felkerekedjen. Nagy Vakációt kell lefutnia röviden. A ...

Araszolunk. Minden arasz egy esemény, egy eredmény, egy elintézett dolog. Nehézségek pettyezik. Néha rántok a vállamon, néha megoldom, néha meghagyom görcsnek. Lényegében nem számít, csak az araszolás.

Ki van mérve a pálya, egyszer csak odaérünk.

Kotlósként szaladgálok majd tárgyakkal, ételekkel, hülyeségek jutnak az eszembe, ki is mondom majd őket.

 Aztán fázósan összehúzom a régi ruhát.

Vagy könyékig túrok a rongyoszsákban?

Mindegy.

Hozott anyagból dolgozom.

Zelma megrázkódott. Már a rövidsége is elgondolkodtató.

"Lia univerzumot vált még a nyáron.

Nehezen érti meg, hogy én is."

Kitüntető figyelem
Az igazgató tegnap E. végzős tanulónak a díszteremben átadott egy díszes emléklapot több éves közösségi munka elismerésére.
A portás tegnap E. végzős tanulónak a portásfülke előtt átadott egy nejlonfóliát.
Hogy ne ázzon el a díszes emléklap, amíg hazaér.

Ez utóbbi gesztus  - stílusosan érettségi előtt - alkalmas volt arra, hogy fenntartsa E. végzős tanulónak és családjának az emberiségbe vetett bizalmát.

Vagy legalábbis a reményt.

Az utcában, ahol lakunk, négyszeres hársfasor szegi a járdákat és a középső zöld zónát. Nincs léhább hangulat,  - legfeljebb a balatoni estékkel vetélkedhet -  mint amikor egy-egy forró júniusi estén a túlérett hársillatban ballagok haza.

Befelé egy kert van, egy kertnek nevezett vadon, lomberdő és korábbi lakók meg jószomszédok ötletszerű ültetvényei, amelyek  együtt mégis kiadnak valami igazán magyart és XXI. századit.

Az erkélyhez legközelebb egy fűz, hogy a barkák figyelmeztessenek a tél végére, mellette akác, törzsét vastagon átfonta a borostyán. Akácvirág... sajnos nem lila, de mézillatú, akkor virágzik, amikor már beteltünk a csodákkal, hirtelen megjelenik, mint az utolsó tűzijátéksziporka, amit még ...

A szavaim túl egyszerűek, az érzések túl tömények ahhoz, hogy betűkkel hűen tükrözhetném őket. Egymásra kéne írni 3D-ben, amíg fekete maszat válik az írásból, itt-ott egy-egy póklábacska mutatná csak, hogy ott valaha szavak voltak. De nem tudom, meg lehet-e ezt a józan szövegszerkesztővel oldani? Makacsul sorakoznak a szavak, de melyik legyen előbb? Alul a rettenet és felette a remény? A borzalom, a felháborodás, a keserű csalódás és rajtuk a mindent beborító szeretet? Megyek sütni. Lia új kedvence, a békebeli sós teasütemény. Kicsi szabályos kockák, vagy inkább téglácskák, a lisztet, vajat (margarint?), a kanálnyi sót, tojássárgát tejszín simítja össze. És a neve. Békebeli. Hm? Ki mire gondol. Sós. Tehát semmi édeskés ...

Lemegyek a strandra... Igen, strand, bár szívesebben nevezném uszodának, abban a szóban több a lendület és tekintélytparancsolóbb - de csak ide a kerületi strandra, ahol újabban komoly úszómedence is van, téli sátor takarásából visszahangzik az edzők ordítása, de nem kívánom a sátrat. Nyáriasan meleg, de legalábbis májusi időjárás van március végén, a napra megyek először, végigfekszem a padon, behunyom a szemem, hallgatom a strandzajt, napozok, szunyókálok, ma el is aludtam, és ijedten ébredtem valami pillanatnyi csendre, de akkor megláttam a szomszéd padon a fejeket, nem zártak még be, aztán az órára kapom a szemem, de még nincs öt óra sem, háromnegyed hatig maradhatok, kétórás jeggyel, de azért majd félkor kimegyek, most ...

Aztán egyszerre egy pillanat alatt valami vagy valaki? kimerevíti az életfolyamot, nem, nem akasztja meg, az életfolyam nem olyan dolog, ami megakadhat, dupla vagy semmi, ha elakad, vége. De kimerevíthet, kinagyíthat pillanatokat, hányat őrzünk könnycsepp-nagyító alatt életünkben? Hangokat, mondatokat, csendeket, az irtózat és az elragadtatás pillanatait, se visszacsinálni, se megállítani nem lehet. B meghalt Bében, mondja a telefon, és ordítok, hogy nem, ezt ne, ezt nem lehet, és a túloldalán kivár minden ordítás-kanyart az, aki már kiordította magát és még az a tisztje is van, hogy végighallgassa másokét.

B meghalt Bében, nem, ez teljes képtelenség, írok neki gyorsan egy mailt, Mondd, hogy nem igaz... ennyit csak, de nem jön semmi ...

Akkor már vagy 5 perce beszéltünk telefonon, atyai hangon magyarázta az adószabályokat, amiket sokkal jobban ismertem, mint ő. Néhány sematikus alapszabályt ismételgetett, mindegyik irányból az jött ki a végén, hogy most levon tőlem mechanikusan havi 14 százalékot a 15 felett, és ha nekem ez tényleg visszajár, akkor majd májusban visszakapom. Milyen májusban? Hogyhogy májusban, kérdeztem hitetlenkedve, mire ő ugyanazon a jóságosra  színezett atyai hangon elmagyarázta, hogy minden év májusában adóbevallást kell készíteniük az állampolgároknak. Mondom, hogy dehát nekem tavaly nem volt ilyen jellegű bevételem, hát nem adóév van, és következő évben adjuk az adóbevallást? Hátdehogynem, mondja, kicsit kevesebb jósággal, de még ...

Zelma kilép a kapun, és 50-100 métert baktat, közben a szeme sarokra szegeződik. Minden lépéssel erősebben figyel, mert ahogy közeledik a sarokhoz, egyre nagyobb az esélye, hogy elkapná még a trolit, ha megjelenik az orra a stopvonal mögött. Nehezen tud kikanyarodni, meg kell adnia az elsőbbséget, és aztán is csak kecmereg, mert mindjárt ott a megálló. Z. élénk karlengéssel jelzi a troli mögött centiző autóknak, hogy ő még átfutna gyorsan a zebrán, a troli után. Elsőajtós a felszállás. Ez növeli Z. esélyeit, bár meg is nehezíti a dolgát. Mire minden egyes felszálló előkotorja, felmutatja a bérletét, kilyukasztja a jegyét, ő végigrohan a keskeny járdaszegélyen. Ha megkerüli a buszmegálló házikót, talán gyorsabban haladhatna, de ...

A cica addig jár a sarkamban, amig meg nem kapja a vacsoráját. Néha már uzsonnaidőben. Aztán beleeszik, szagolgatja, nézdegél, és újra elkezd a sarkamba járni, mozdulataimat reménykedve fürkészi... még akkor is, ha a kedvencét kapta. Mindig kész a meglepetésre, az örömre, hogy kap valami.. valami nem is tudom, mit, a kedvence helyett? Aztán éjszaka, amikor mindenki alszik, és elkopik a remény, hogy történik még aznap valami jó... megeszi, ami van.

Tegnap a nagyáruházba még délelőtt jutottam el. Csupa nyugdíjas közt vásároltam. Fájt mohó jövés-menésük, módszeres kutakodásuk, latolgatásuk, kincstaláló eufóriájuk.

A jövőbe helyezzük mindazon események elkövetkezését, amikről tudjuk, hogy sose fognak megtörténni, de meggyőzzük magunkat arról, hogy akár meg is történhetnének. Ez okozza az izgalmat... Ráadásul ezek közül egy-egy (vagy halvány mása) néha mégis megtörténik, csak, hogy ne szűnjünk meg izgalommal várni a továbbiakat.

Októbernyolc. Írni akartam egy bejegyzést, hogy milyen vésztjósló, lehangoló, csúnya szó, csúnya hónap, csúnya nap. Csupa o, csupa gond, csupa rossz. De aztán épp elkaptam azt a negyedórát, amikor még ebben az évszakban is napfényben áll az erkélyem, kivittem a reggelimet, kakaót, túrós-kakaós-meggyes sütit, kávét. Odatartottam az arcomat a napnak, néztem hűséges és kitartó virágaimat, és...

... és most munkához látok, van egy is különmunkám szombatra, aztán este egy olasz étteremben van programom, és holnap este rögtönző színház lesz. Idénynyitó előadás. Mert szerencsére vannak olyan dolgok is, amik ősszel lendülnek és télen virágoznak.

Persze holnap már októberkilenc lesz. Mennyivel játékosabb!

"Hát képzeld, ahogy megfogadtam tavaly ilyenkor, kicsit rendbehoztam a lakást. Igaz, karácsonyig gondoltam, de jobb későn, mint soha. Gyere el, nézz körül."

Hát elmentem Zelmához egy kávéra, a vasárnapi ebéd most nem volt aktuális. Rendbetette, igen, de az a fajta rend, amihez ilyen volt - ilyen lesz képek kellenének, mert minden teljesen normális. Csipkét nem horgolt a plafonra...

Hanem a virágai, elképesztőek, különösen, ha számításba vesszük, hogy a konyhai oldalon alig süt be a nap. Buja, vidám, csupa piros... Azt meséli,  ezeket a virágokat magról vetette még áprilisban. Hamar megjelentek a zöld minipöttyök, de aztán se előre, se hátra... levelezett, elszáradt, összezsugorodott a levelük, ide ültette, oda ültette őket, ...

"Addig rendezgettem, festegettem, pakoltam, tisztítottam és tologattam, amig ez került a főhelyre. Egy öntudatos nő."

Örülök, hogy egyáltalán létezik még...

Álmomban elmeséltem O.-nak, hogy mit fogok csinálni majd, ha nyugdíjas leszek. Felkapta a fejét, figyelt.

Ez igazán érdekelte.

Bejárom az ország összes települését, lefényképezem a városházát, községházát, történeteket írok, régit vagy frisset... egy blog lesz belőle.

Pontosan emlékszem, hogy álmomban O. arca kisimult a tervem hallatán, vagy úgy is mondhatnám, lesimult. Elveszett belőle az érdeklődés feszültsége. Érdekes, hogy álmomban meg tudtam ezt állapítani, pedig nappal soha nem láttam ilyet... márminthogy az érdeklődés szikráját kihunyni az arcán. O. úgy van előttem, hogy mindig figyel. Figyel engem, figyeli a környezetet, a nőket, a férfiakat is egy kicsit, figyeli a rádiót, vagy olvas, könyvet, kiállítási ...

Zelma még mindig meg tud lepni...  Melltartó-ügyi gondolatai tőlem sem állnak távol, de levélkéje váratlanul ért. És még azt sem írta meg, hol nyaralt.
"A múlt héten eltöltöttem két napot egy naturista strandon, tudod, hogy ez is egy szenvedélyem a sok közül. Vízben és szárazon szégyentelenül élvezem azt a szabadságot, amit a ruhátlanság érzése ad.
Különösen a fürdőruháktól megszabadulni nagy élvezet, mert egy fürdőruci - legyen egyrészes vagy bikini - csupa feszes pánt, nem lóghat csak úgy az emberen.
A feszes pántok számomra kalodák.
Nade.
Amig az ember levetkőzik egy ilyen strandon, addig van egy pillanat, amikor ott áll bugyiban és melltartóban. Igyekszem minél rövidebbre fogni azt a pillanatot, mert meztelenül napozni és ...

Ha nem lenne olyan nagy a hasam, tökéletes lennék. Persze egy nő tudja, hogy soha nem szabad egészen tökéletesnek lennie, mert.. kell, hogy legyen valami, amit a férfi finoman, elegánsan megbocsáthat neki.

A trafikosnő akkor tette le a telefont, amikor beléptem. Még hallottam, hogy azt magyarázta valakinek, hogy új személyije van, csipkártyás, nem lehetett másmilyet kérni. Most meg kell tanulnom ennek is a PIN-kódját, panaszkodott, én meg helyeseltem.
Mire saját lakásomba bejutok, már két PIN-kódon vagyok túl. Nem beszélve a rengeteg kártyáról, adó, taj és még miféle számokról.

Nem tudok számokat megjegyezni, a páratlanokra különösen haragszom. A saját gyerekem születési dátumát is mindig a legnagyobb rettegéssel diktáltam be, ha hirtelen rámkérdeztek. Ha elrontom, jön az "Anya az ilyen?" vagy valami még rosszabb történik. Ezt később áthidaltam, óvodás korától rájátszottam, hogy maga a gyerek mondja be az adatait, tőlem ...