A cica addig jár a sarkamban, amig meg nem kapja a vacsoráját. Néha már uzsonnaidőben. Aztán beleeszik, szagolgatja, nézdegél, és újra elkezd a sarkamba járni, mozdulataimat reménykedve fürkészi... még akkor is, ha a kedvencét kapta. Mindig kész a meglepetésre, az örömre, hogy kap valami.. valami nem is tudom, mit, a kedvence helyett? Aztán éjszaka, amikor mindenki alszik, és elkopik a remény, hogy történik még aznap valami jó... megeszi, ami van.

Ott voltunk időben, felsorakozva... és nem mondták ki azt az egyetlen egy napok óta várt mondatot, hogy "A harangok Rómába mentek".

Magyaráztak mindenfélét, de könnyes megemlékezés elmaradt.

Álltunk bután, hallgattuk a zörgést... végül Lia azt állította, a kereplőhang is új, és kb. olyan, mintha rugdosnának egy ajtót.

Először összevontam  a szemöldököm, de tényleg olyan volt...

... és nevettünk felszabadultan a buzgó kereplés közepette...