A trafikosnő akkor tette le a telefont, amikor beléptem. Még hallottam, hogy azt magyarázta valakinek, hogy új személyije van, csipkártyás, nem lehetett másmilyet kérni. Most meg kell tanulnom ennek is a PIN-kódját, panaszkodott, én meg helyeseltem.
Mire saját lakásomba bejutok, már két PIN-kódon vagyok túl. Nem beszélve a rengeteg kártyáról, adó, taj és még miféle számokról.

Nem tudok számokat megjegyezni, a páratlanokra különösen haragszom. A saját gyerekem születési dátumát is mindig a legnagyobb rettegéssel diktáltam be, ha hirtelen rámkérdeztek. Ha elrontom, jön az "Anya az ilyen?" vagy valami még rosszabb történik. Ezt később áthidaltam, óvodás korától rájátszottam, hogy maga a gyerek mondja be az adatait, tőlem megkérdezték, hogy jól mondja-e, én meg bólogattam. Még jobb volt a svájci eset. Akkor láttam először szállodai széfet, beletettem az értékeinket, pedig igazán nem voltak olyan "volumenűek". Számkombinációval kellett lezárni, mint a filmekben, még mondtam is, hogy milyen érdekes 5 jegyű számot találtam ki. Aztán kiment a fejemből a számsor. Ott volt az összes pénzem, az útleveleink. Gyorsan rácsuktam a szekrényajtót, de a dolog nem oldódott meg. Még volt 3, 2, 1 napunk a szállodában, a számok csak nem jutottak az eszembe, próbálgatni nem mertem. Ki tudja, hogy működik egy ilyen széf, esetleg blokkolja a zárat a próbálkozások miatt vagy ilyesmi. De az utolsó este már azon töprengtem, vajon a szállodások ki tudják-e nyitni? Ingyen? Pénzért? Sehogy? Mással is előfordult már? Mekkora lesz a botrány?

Aztán az utolsó reggelen az én egyetlen gyerekem,  - még kisiskolás - előbányászta a fejéből a kódot, amit néhány napja mondtam neki. Szóval világéletemben rosszban voltam a számokkal.

És most kanyarodjunk vissza a trafikosnőhöz, aki az újabb PIN kódon bosszankodik.

- Én még csak hagyján vagyok,  - mondja, - de képzelje, a hatvanéveseket. Vagy a hetveneseket.

Na erre már felébredt bennem a virtus, mert igaz, hogy rosszban vagyok a számokkal, de az mindig így volt. Az életkorommal viszont megbékéltem már.

Hát hatvan én vagyok! Mi még elboldogulunk ezekkel a dolgokkal, mondom neki. Ez volt az első alkalom, hogy jó másfél évet rátettem a koromra, de muszáj volt tódítanom, így jobban hangzott.

Elakadt a lélegzete, aztán rávágta: 10 évet letagadhat!

Az az igazság, hogy nem tagadhatok. Én pontosan tudom, milyen vagyok. Nem a tíz éven múlik. Néha már átadják a helyet a villamoson, pláne, ha sok a csomagom, néha viszont még utánam fordulnak. A nők végigmérnek, mérlegelnek. Látszik a szemükben a számolgatás, aztán nem jön ki semmi.
A férfiak kedvesek vagy semlegesek, haverkodóak, az egészen fiatalok is. Egy huszonéves szomszéd harsány hellóval köszön, nem csak itt a lépcsőházban, hanem a Blahán a barátai előtt is.

Szakmai körökben, - ha nem is a szakma nagy öregje, - egy tisztes veteránja vagyok, és ezt élvezem. Vannak előnyei, például a tapasztalatok. Vagy méginkább az, hogy a tapasztalatokra hivatkozva  bármiről elmondhatom a a véleményem.
Egyszer csak lemondtam mindenféle fiatalosságról. Nem éri meg. Pláne az én koromban. Csupa görcs lenne, bizonytalanság, kudarc.

Majd' hatvanasan élni az én életemet viszont: csupa siker. Csak semmi önáltatás, semmi látszat. Élvezni az életet, nem azért, mert én benne fiatal maradtam, hanem mert így, majdnem hatvanasan is élvezetes. Nehéz megmagyarázni a különbséget... és lehet, hogy nem is tart soká, hogy tiszavirág-életű, de igazi könnyű érzés.

Kivül esni a trafikosok kategóriáin.