A szavaim túl egyszerűek, az érzések túl tömények ahhoz, hogy betűkkel hűen tükrözhetném őket. Egymásra kéne írni 3D-ben, amíg fekete maszat válik az írásból, itt-ott egy-egy póklábacska mutatná csak, hogy ott valaha szavak voltak. De nem tudom, meg lehet-e ezt a józan szövegszerkesztővel oldani? Makacsul sorakoznak a szavak, de melyik legyen előbb? Alul a rettenet és felette a remény? A borzalom, a felháborodás, a keserű csalódás és rajtuk a mindent beborító szeretet? Megyek sütni. Lia új kedvence, a békebeli sós teasütemény. Kicsi szabályos kockák, vagy inkább téglácskák, a lisztet, vajat (margarint?), a kanálnyi sót, tojássárgát tejszín simítja össze. És a neve. Békebeli. Hm? Ki mire gondol. Sós. Tehát semmi édeskés ...

"Holnap van Lia szülinapja!" - meséli Zelma.

"Mindent megoldottam a héten, koordináltam, konspiráltam, cipeltem, válogattam, befizettem, kifizettem, de nincs még tűzijáték, meg a Himalája só, az is hiányzik. Mondogatom napok óta, hogy azok nélkül meg lehet lenni, só az só, és Lia meg már nem gyerek.

Nem lehet mindig, mindenben a kedvére tenni.

Aztán vitába szállok magammal.

Hogy ez a Himalája néhány éve hagyomány, és épp most fogyott el.

Aztán elhessegetem a témát.

De belémvág: keserű lesz a szánk íze nélküle.

És: O. is megvenné a lányának.

Igen, O. megoldaná.

Kétszer fordult a télen, hogy minden szaloncukrából küldjön nekem kóstolót... mert az első csomag feladása után még kapott abból a ...

Tömött volt, meleg volt, egymás testébe vájva görbedtünk a villamoson, és akkor még a kutya is. Ráült a lábamra. Kicsit még hátrálhattam, ám a kutya is. Megint a lábfejemre. Elnézést,  mondtam élesre hegyezett felkiáltójellel a végén a korombeli nőnek, aki maga is próbált megállni a lábán. A kutya közben lefeküdt. Olyan hosszútestű fajta volt, legalább másfél ember állhatott volna a helyén. A korombeli nő magyarázni kezdett, elnézést, de a kutya fél, azért ilyen. Lenéztem a kutyára, nem is gondoltam, hogy egy hétköznapi villamoson fél... Akkor láttam meg a szőke, lovaglócsizmás lány kezét, a kutya fejét simogatta. Az alsó lépcsőn állt, majdnem egy magasságban voltak így, de még lejjebb görbedt, és ütemesen ...

Ott voltunk időben, felsorakozva... és nem mondták ki azt az egyetlen egy napok óta várt mondatot, hogy "A harangok Rómába mentek".

Magyaráztak mindenfélét, de könnyes megemlékezés elmaradt.

Álltunk bután, hallgattuk a zörgést... végül Lia azt állította, a kereplőhang is új, és kb. olyan, mintha rugdosnának egy ajtót.

Először összevontam  a szemöldököm, de tényleg olyan volt...

... és nevettünk felszabadultan a buzgó kereplés közepette...