Álmomban elmeséltem O.-nak, hogy mit fogok csinálni majd, ha nyugdíjas leszek. Felkapta a fejét, figyelt.

Ez igazán érdekelte.

Bejárom az ország összes települését, lefényképezem a városházát, községházát, történeteket írok, régit vagy frisset... egy blog lesz belőle.

Pontosan emlékszem, hogy álmomban O. arca kisimult a tervem hallatán, vagy úgy is mondhatnám, lesimult. Elveszett belőle az érdeklődés feszültsége. Érdekes, hogy álmomban meg tudtam ezt állapítani, pedig nappal soha nem láttam ilyet... márminthogy az érdeklődés szikráját kihunyni az arcán. O. úgy van előttem, hogy mindig figyel. Figyel engem, figyeli a környezetet, a nőket, a férfiakat is egy kicsit, figyeli a rádiót, vagy olvas, könyvet, kiállítási ...

Ahogy elbúcsúztunk a Szent István tér sarkán, régi barátnőm készségesen böködött a troli felé, de akkor én már mást gondoltam. Abban a még-majdnem-napsütés szürkületben megkerültem a parkot, és kimentem a Dunához. A  megfelezett mangókrémes desszert után, a káposztáshasé és a likőrös grillázsszelet,  a közben folyó nagyon is reális és ezért szomorú, kiábrándító munkahelyi meg mindenféle történeteink után, amikor én már az otthonom és a kismosás felé mozdultam,  - ő pedig egy keserves kötelességét teljesíteni -, elindultam a Duna-parton befelé. Közben egyre szürkült, és egyszercsak, egészen halványan elkezdtek égni a lámpák. Éppen áthaladtam a Margithíd vonalán, épp arra a különleges pontra érkeztem, ...