Azt mondja, valamikor örült, hogy a cica majd milyen jó társaság lesz a fiának, mégsem lesz egészen egyedül, ha majd már kinő  a napköziből.

És aztán a fia egyre kijjebb nőtt a napköziből, vállalt egész napokat, heteket is, amig  MsJane külföldi konferencián, továbbképzésen vagy valahol víz mellett múlatta az időt. És tényleg, a cica ott volt a fiúval ilyenkor, csupa öröm és csupa gondnak.

Aztán egészen az amerikai egyetemig nőtt, és MsJane rádöbbent, hogy ő, Ő lett az, akinek a cica a lakótársa. és így mégsincs egészen egyedül.

Hm... még valami macskás kisasszony lesz belőlem, gondolta.

Azt még gondolatban sem tette hozzá, hogy

vén.

A baráti körömben, ismerősöknek, kollégáknak, a legkülönfélébb korú, nemű, ízlésű és életmódú, városi, városszéli, kertes és emeleti  lakóknak, Lia levelező társai között szinte mindnek Franciaországban, Kínában, az USA-ban és Neumünsterben, és a tegnapi tescos kiszállítónak is, szóval mindenkinek van cicája.

Olyan kíváncsi lennék, miért vajon? Egyszerű világdivat? A hízelgés, a melegség kell ennyire mindannyiunknak? Vagy szeretnénk legalább egy öntörvényű személyiséget a közelünkben tudni?

A cica addig jár a sarkamban, amig meg nem kapja a vacsoráját. Néha már uzsonnaidőben. Aztán beleeszik, szagolgatja, nézdegél, és újra elkezd a sarkamba járni, mozdulataimat reménykedve fürkészi... még akkor is, ha a kedvencét kapta. Mindig kész a meglepetésre, az örömre, hogy kap valami.. valami nem is tudom, mit, a kedvence helyett? Aztán éjszaka, amikor mindenki alszik, és elkopik a remény, hogy történik még aznap valami jó... megeszi, ami van.