Álmomban elmeséltem O.-nak, hogy mit fogok csinálni majd, ha nyugdíjas leszek. Felkapta a fejét, figyelt.

Ez igazán érdekelte.

Bejárom az ország összes települését, lefényképezem a városházát, községházát, történeteket írok, régit vagy frisset... egy blog lesz belőle.

Pontosan emlékszem, hogy álmomban O. arca kisimult a tervem hallatán, vagy úgy is mondhatnám, lesimult. Elveszett belőle az érdeklődés feszültsége. Érdekes, hogy álmomban meg tudtam ezt állapítani, pedig nappal soha nem láttam ilyet... márminthogy az érdeklődés szikráját kihunyni az arcán. O. úgy van előttem, hogy mindig figyel. Figyel engem, figyeli a környezetet, a nőket, a férfiakat is egy kicsit, figyeli a rádiót, vagy olvas, könyvet, kiállítási tárlót nézeget, vagy épp az ebédjét, amit a pincér elébe tett. És ez a kihegyezett figyelem álmomban lehullott. Egy kicsit buta maradt az arca, az értetlenségtől talán.

Ez nem az a rémálom volt, amiből az ember gyorsan fel szeretne ébredni, persze, hogy nem, de valahogy kellemetlen. Emlékszem, még hablatyoltam valamit, hogy régen a vízállásjelentésről meg az olasz totóról álmodoztam, hogy majd végigutazom, de túl drágák lettek... és nagyszerűen lehet mulatni akkor is, ha az ember a magyar településeket végigutazza.

Ez semmit nem jelentett O.-nak, arckifejezése a tanáré, akiben már megfogalmazódott a mondat, hogy "Tőled többet vártam, fiam!", de még nem mondja ki, hátha... miközben én lelkes tapsot vártam, ovációt, megyék latolgatását, hogy hol érdemes kezdeni...

... vagy legalábbis nevetős múltidéző varázst vártam, de O. nem emlékezett rá, hogy Lazio - Milan, egynull, egyes, Sanbenedettese - Parma, null-null, iksz, Pisa - Napoli nullkettő, kettes. A szavak ritmusában benne volt a vasárnapesték utolsó csodaváró hangulata és lemondó belenyugvása, de O. nem értette, miről beszélek. A vízállásjelentésből is csak annyi rémlett neki, hogy a Duna Passaunal, de már a Regensburg - Swabelweiss, meg, hogy a  Duna Apatinnál apad, máshol közepes vízállású, egyáltalán nem. Azzal már nem is kísérleteztem, hogy a Maros Soborsinnál. Az Őrtilossal sem, és meg sem próbáltam elmagyarázni, hogy  mennyire sajnáltam mindig azokat a hajóvontákat, akiknek a találkozása tilos...

Így is egy kicsit pattogós lett a hangja a nem-emlékezéstől.

Akkor újabb hablatyba kezdtem, a hétfői kívánságműsorról, mennyire kellett sietni haza  az iskolából hétfőnként, hogy a Báltermi villámot, a Menekülő rókát, Sugar baby love-ot, a Cheerpy, cheerpy, chip,chip-et meg a Beautiful sunday-t meghallgassa az ember. És, hogy Gondolsz-e majd rám, ha más csókját kéred... Aki jól sietett, hazaért már a vízállásjelentésre is, hogy aztán minden hétfőn meghallgassa ugyanazt a 20 slágert, hol Kovács Márta, hogy Kelemen Mártonné kérésére.

De O. a kívánságműsorra sem emlékezett.

Végül az eszembe jutott, hogy persze O. nem akkor volt kamasz, amikor én, az a 8 év az még sokat számított, de ezt végképp nem akartam szóba hozni.

Így is mindketten ugyanarra gondoltunk.

Vagy csak az álom tette?

Mert éberen egyszerre fordítva is értelmezhetővé vált a helyzet: egy pillanatra láthatóvá merevedett a múltba révedő légvárépítő és a mában, telekvásárlásban, teraszépítésben, ültetésben és szüretben ügyködő párhuzamos világok óvatos távolsága. 
A szavakból és emlékekből építkezőt könnyen felhorzsolják a kövek... a kövek, amelyek bármilyen valóságosan hasznosak is, soha nem állnak össze olyan szépen, mint a folyton újracsiszolgatható gondolatok.

Mindenesetre a sok összevissza téma, meg O. értetlen arca és az én derűre kész, de meddő magyarázataim ronda fekete cikkcakkba olvadtak össze... 

... aztán a reggeli testmelegben elpárállott az egész.