Kenyerem javát már megettem ugyan, de van még!

6 nagy csomag gyönyörű itthon átsüthető. 

Párjával nejlonba zárva.

Karanténbagett. 

Járvány.

Indoor.

Itt-ott belenyisszantok. 

Csak ha muszáj. 

... és boldogan nézem naponta a tükörben sose volt - sose lesz hippi-önmagam. 

Változatosan telik.

Ami az egyik héten még ideális a délelőtti kávéhoz a napsütésben, a másik héten már korábbra csúszna, reggelhez már késő, első pihenőnek korán van még. Újabban a délutáni napozásra is ügyelni kell, pedig ahhoz shortot, napszemcsit is öltök. Egyre nehezebb utat találni a fasor résein, és, ha elkések, már csak kitekeredve, falra tapétázva tudom elkapni a sugarakat.

Félek, hogy mire szabadulok, már azt lessük, merre árnyékosabb. 

Nagyon szeretném tudni,  hogy hogyan történik.

Éjjel egykor valaki beleolvasott a blogomba.

Itt, a síkospályán.

Hogyan történik ez? Ismerős, aki elalvás előtt még belenézett? Ráadásul csak egy oldalt töltött le, ez is ismerősre vall. Nem talált új bejegyzést, a régieket pedig már ismeri. De olyan ritkán írok mostanában, honnan hát a remény, hogy pont ma éjjel valami újat talál. Vagy utánanézett valaminek?

Elolvasta kedvenc passzusait?

Melyik a kedvence?

A toplistát "A férfi, ha ismerkedik" vezeti.

Pedig a női portrék sokkal érdekesebbek.

Eredetibbek.

Csak talán a cím, hm.

Bár a Vass Zsófi fogytán jó cím, és egy komplett minidráma... teleregény.

Szappanopera? 

Az ismeretlen hogy kerülne ide az ...

Elhatároztam, hogy megírom, egyre árvábbak vagyunk és egyre öregebbek is. Így egyszerre. Mert oszlopok dőltek le a múlt héten, és mi lassacskán a semmiben lebegünk, vagy, na jó, néhány oszlop hegyén bizonytalanul egyensúlyozva. Nahát ezt éreztem a múlt héten, de túl patetikus. Kivártam, de továbbra is ilyen patetikusan érzem a hiányt, oszlopok dőltek le a múlt héten, egyre kisebb oszlopocskák vagyunk, akik maradtunk még, nem sok már, és mi leszünk a nagy idők tanúja, egyre inkább magánemlékké fajul, magánüggyé, legfeljebb lábjegyzet lesz a történelemben. 

Az 1984-et olvasom. Már olvastam a mámoros években, elborzasztó fikciót, majdnemígyesett hihetetlenséget.

Most újrakezdtem.  Lia bőröndjéből esett ki, lecsaptam rá. ...

Zelma  megértően bólogatott. De most még nem tart ott.

Azt írta Tite nevű kedves ismerőse, hogy munkát vállalt a Szigeten, egy kísérő produkcióban volt szereplő. Képtelenül megterhelő volt ez a munka lelkileg és testileg is, de nagy előnye volt, hogy teljesen kikapcsolta mindennapi munkája világából, mintha  az egy messzi, távoli galaxisban létezne csak.  Zelma megértően bólogatott, és értetlenül csóválta a fejét. Mert Tite mindennapi munkája is megterhelő volt fizikailag és főleg lelkileg, de Zelma annyit tudott összesen Titéről, hogy imádja  a munkáját. Zelma fejcsóvált és olyan zavarodottsággal csapta le a laptop fedelét, amitől maga is megijedt.

Merthát a laptop kölcsönben van, jó lesz vele különösen vigyázni. ...

Good old times? Hát kösz nem. Valami megszakadt. Az idő talán?

Család, munka? Vágyak és lemondások? Nem tudom, de lassan közelítek ahhoz, hogy pontosan úgy, és annyi idősen, és pontosan itt vagyis ott szeretnék élni, ahol élek. Sem göndören kócos gyerekkorom, sudár éveim, elkeseredett küzdelmem, erős és mégerősebb szakemberségem nem vonz. Kisgyereknevelés, óvodák gyanakvó méregetése,  iskolai izgalmak és dicsőségek, szülőtársak, hetyke kamaszok magabiztossága, nem, köszi.  Maradjon minden így, vegyesen, ahogy most belelendült, családi örömök és krízisek váltakoznak a munkaerőpiac csűrcsavaros szeszélyeivel, szürkehomály és velőtrázó napok, lakásrezsi, bevételek, felhőszakadások és mégis-napsütések.

Amikor ...

Nem a baleset önmagában, hanem a  totojázó lemondás a mások életéről, a gyászolók vállrándító leszarása, a cinikusan sunnyogó félreállás, az örök aduász a szabályok betartásáról. Hiszen minden, ami történt engedélyezve volt, majd ráböknek valakire vagy futni hagyják, még ők se tudják, háttéralkuk döntenek majd, büszkén hunyorító összenézések, hogy no lám, ezt is megoldottuk sőt még jól is jöttünk ki belőle. 

Elvette a Dunát tőlünk, csak nem vettük észre, hogy nem a miénk már, a Dunát, amit szerettünk, amire büszkék voltunk, régen elvette már, kiárusította zsebszerződésekkel, rég övé volt már az isteni látkép, éppen onnan, a Margit hídról a Várral és a Parlamenttel, mind-mind a Nemzeti Szégyen ...

Hát szembejött. Ez nem igaz, csak jó felütés, de nem jött szembe Zelma, hanem a zsúfolt metrón láttam meg összetéveszthetetlen fejebúbját. Megállók jöttek, utasok mentek, egyszercsak kilátszott a válla is a tömegből. Zöld kapucnis, aszimmetrikus szabású, baloldalon zöld jelvény. Ez csak ő lehet. 

Nem volt kedvem a boldog egymásra találáshoz a tömegben, de összesodródtunk a mozgólépcsőn. Kölcsönös izé, hogyvagy és milyenjólnézelki, de Z. leintett. - Hagyjad. Már átadják a helyet nekem is, akkor meg hiába mondják a hízelgők, hogy tíz évet letagadhatnék. Amúgy teljesen fel vagyok pezsdülve, figyeled, mennyi a női jelölt, listavezetők is, hát ezt is elértük. 

Ahhoz képest, hogy Zelma évek óta nem keresett, vasárnap reggeli hívása váratlanul ért. Elmaradtam munkahelyi- és pasiügyeiben, azt sem tudom, Budapesten él-e még, vagy kitántorgott valahova Ausztriába vagy Németországba. Esetleg melegebb éghajlatra. Nem tudok róla semmit. Bambán néztem magam elé, amikor jellegzetes Zelma-hangján belemondta a telefonba: - Felbontottam a sárgadinnye lekvárt ma reggel. 

Hát nem tudtam mit válaszolni. Nem tudtam felmérni a hír jelentőségét, még csak jelentését sem, ezért tőlem szokatlan módon hallgattam.

- Tavaly nyáron tettem el. Szállóvendégeim voltak, nyári meleg, imádtuk a sárgadinnyét. Leszaladtam, és a nagy sikerre tekintettel vettem még kettőt. De aztán hideg lett hirtelen. Az egyiknek a ...

Néha hirtelen, vagyis inkább váratlanul, anyámat látom a tükörben.

De aztán történik valami,

megmozdulok,

vagy az arckifejezésem változik, és 

maradok, ahogy voltam, 

árván. 

Amikor Lia kicsi volt, Z. éppen egy átmeneti korszakban találta magát. Mert már volt automata fényképezőgép, amivel "mindenki" tudott jó képet készíteni, hát még az anyák, de még filmtekercset tettek a gépbe és el kellett vinni valahova előhívatni, papírképet készíttetni.

A fotósok kicsit árván maradtak, egyre kevesebben kértek műtermi képeket, esküvőkön kellett kaszálniuk, és nagy tételben csinálták az amatőr felvételek előhívását, kidolgozását. Z. szerencsés volt, épp a sarkon volt a kerület neves fotósának műterme, és mint az első gyerekekről általában, bőszen készítette a felvételeket. Kicsit figyelni kellett rá, hogy ne hó végén legyen kész a film, mert az előívás nem volt olcsó, de hihetetlen izgalmas ...

De akkor én azt válaszolnám, hogy szárnyakat is tőled kapok.

Feljöttünk a Tolbuchin körútra a különösképp föld alá rejtett villamosmegállóból, el a Nagycsarnok árkádjai alatt, aztán át a Kálvin téren, bekanyarodtunk a Ráday utcába, ami akkor még nem volt "a Ráday", de szerencsére még mindig megvannak az elején azok a furcsa, régies üzletportálok. Ahányszor arra járok, látom magam előtt, ahogy ott lépkedünk,  ahogy lépéseinkkel elfogy a mélyállomás hatvanas évekbeli varázsa, a Nagycsarnok előtt ácsorgó fura emberek, részegek és kofák bűvköre, egyre hétköznapibbá válik és egyre vésztjóslóbbá minden, és valahol a Bakács tér környékén be kell kanyarodni egy szűk kis utcába, fel az emeletre, benyitni a várószobába, ahol beletörődő tömeg várja a sorát. Máskor meg ...

... a huszonéves kolléganőm boldogan mondta, hogy az anyukája megvette neki háromezerért az elektroluxsmoothieblendert, amire mióta vágyott, de ő csak 13 ezerért látott, és annyi sok érte.

Bonmot

A női rákszűrésre kialakított különleges gépet, amely a keblek belső állományát rajzolja ki... Giotto-nak hívják.

----

Generációk

Éppen egy gyakornok volt ma a rendelőben, egy kövérkés keménykezű asszisztens, meg a nyugdíjba készülő filigrán határozott, aki sokat megélt, szigorú és precíz. Hegyesen pattantak a szavai. Ő úgy tanulta a Giotto-tól, hogy a következő beteget abban a pózban kell először fényképezni, amelyben az előző páciensnél befejezték. Így eggyel kevesebbszer forgatják át a gépet, kevésbé kopnak a mechanikus alkatrészek, sok kicsi sokra megy. A fiatal zsíros hangján közölte, ő másként tanulta. Biztosan úgy, hogy a pózoknak és nézeteknek előre meghatározott egyen-sorrendben kell ...

A banki fiatalemberrel kezdődött. Egy banális lakcímváltozás-bejelentést kellett elintéznem. Bepötyögte, rákérdezett, lemásolta az igazolványaimat, kinyomtatta, aláírtam. Kellemes pihenést kívántam neki a háromnapos hétvége előtt. Önöknek is... válaszolta. Mögém néztem, nem állt ott senki.

Vasárnap színházjegyet rendelnék... két személyre van beállítva a rendszer. Visszaállítom egyre. De ahányszor kattintok egyet, visszazöttyen a kettőre. Azt hiszi szegény rendszer, hogy tévedek, ki hallott már olyat, egyedül színházba... elkedvetlenedek, lecsapom a laptop fedelét. Majd megnézem a YouTube-on itthon. Egyedül.

Aztán kedden a társcég igazgatói fő-fő titkárnője egyeztette velem a rendezvény teendőit. Hányra jöttök ...

Azt mondja, valamikor örült, hogy a cica majd milyen jó társaság lesz a fiának, mégsem lesz egészen egyedül, ha majd már kinő  a napköziből.

És aztán a fia egyre kijjebb nőtt a napköziből, vállalt egész napokat, heteket is, amig  MsJane külföldi konferencián, továbbképzésen vagy valahol víz mellett múlatta az időt. És tényleg, a cica ott volt a fiúval ilyenkor, csupa öröm és csupa gondnak.

Aztán egészen az amerikai egyetemig nőtt, és MsJane rádöbbent, hogy ő, Ő lett az, akinek a cica a lakótársa. és így mégsincs egészen egyedül.

Hm... még valami macskás kisasszony lesz belőlem, gondolta.

Azt még gondolatban sem tette hozzá, hogy

vén.

Váltok. Mindent forintra, onnan ojróra. Amióta Lia elment, sportot űzök belőle. Nehéz sport, és nincs hozzá dopping. Önmaga a dopping. Meg Lia öröme, sikerei, amíg örül és sikeres. Addig lelkesen váltok. Előadást három nap üdülésre, vasárnapokat és szabadnapokat projektre, projektet ugye forintra és a forintot ojróra. Vannak szabályok. Lehetőleg heti egy színház, na jó, havi 2-3. Sokszor lehet ingyenest kifogni, vagy potom pénzért nagyon jót. Ott volt a Koncz Zsuzsa koncert, ezerért vettem a jegyet, last minute, részleges rálátással.Semmit nem lehetett látni, csak a gyönyörű belső teret, ahol a koncert zajlott. Szünetben lementem a földszintre, találtam egy falmélyedést, ahol jól lehet állni. Na jó, nem jól, de jobban, mint csak ...

A következő témák tarolnak a női- (?) és bulvármédiában, túlszárnyalva még a receptek és fogyókúrás tanácsok tömegét is.

Lánykérések,esküvők, nagyon nagyok. Ruhák, különlegesek és nagyon nagyok, násznépek, nagyon nagyok. Női orgazmus, mitől, mikor, mitől nem, kihűl, fellobban, kielégítetlen, nem akar, akar, de a férj nem akar... egyik sem akar, de ezt is meg kell oldani.

Biológiai óra, baba... nem jön össze, babavárás pompás egészségi állapotban, babavárás rosszullétekkel. 2 hét múlva csúcsforma. Fárasztó a csecsemő, az ovis, az iskolás és maga az iskola.

Énidő, énidő, énidő. Van, nincs, kéne.

Tinédzserlány, tiszta anyja, anyja, tiszta tinédzserlány... lánykérések. Esküvők. Nagyon nagyok.

Végre megtaláltam!
Zelmával mióta nem beszéltem, kicsit megállt körülötte az élet, vagy haladgat, de olyan ritmusban, amibe én nem férek bele... ki tudja?
De ma érkezett tőle egy mail, képmelléklettel:

"Végre megtaláltam! Megtaláltam a dolgot, ami kifejez engem. A szilvacsatni. Ha egyszer könyvet írok, ez a három üvegcse lesz a címlapján. Lehet, hogy a címe is ez lesz: szilvacsatni. Első látásra semmi különös, ugye?

Először is a színe. Bíbor. Felszínesen nézve bordó, de valójában bíborszínű, csak jobban meg kell figyelni. Mint én. Engem is bordónak néznek sokan, de aki ügyes, látja a színben a tüzet.

Másodszor is fahéj. Mi minden ez az íz? A vígasztaló tejbegríz, a ritka vendég palacsinta a gyerekkorból. A melengető ...

Nem olimpikon többé. Nem futja le fiatalosan és kétségbeesetten a troli melletti szuper-rövidtávot az első ajtóig, nem nézi aggódva és ide-oda sasszézva a kereszteződésben centiző és a megálló-öbölbe tekergő csuklósbuszt. Már két napja nem. Legalábbis ezen a héten a próbautak után élesben is gyalog megy a reggeli vonathoz. Mint egy vidéki. Rálegyintett a busztársaságra, hagyja a bérletet a táskazsebben és megy, délcegen, egyenes derékkal.

Az a legfurcsább, hogy nem kell sietnie.

Mert ez mindenképpen 18-20 perc, nem lehet lekésni vagy felgyorsulni, a közlekedés váratlan fordulatai és szeszélyei kihagyják...

Babakocsit toló mamák jönnek szembe, kutyasétáltatók, gördeszkás fiú, biciklisták, iskolatáskás gyerekek. ...

Hát nem egy szerencsés korszakomban vagyok,  annyi  szent.

Partra vetett sűrű-ragdós dermedtségben alig tudok mozogni.

Még szerencse, hogy augusztus van, nem november.

Mosogatni azért így sincs kedvem...

..de főzni azért főzök magamnak.