Ahhoz képest, hogy Zelma évek óta nem keresett, vasárnap reggeli hívása váratlanul ért. Elmaradtam munkahelyi- és pasiügyeiben, azt sem tudom, Budapesten él-e még, vagy kitántorgott valahova Ausztriába vagy Németországba. Esetleg melegebb éghajlatra. Nem tudok róla semmit. Bambán néztem magam elé, amikor jellegzetes Zelma-hangján belemondta a telefonba: - Felbontottam a sárgadinnye lekvárt ma reggel. 

Hát nem tudtam mit válaszolni. Nem tudtam felmérni a hír jelentőségét, még csak jelentését sem, ezért tőlem szokatlan módon hallgattam.

- Tavaly nyáron tettem el. Szállóvendégeim voltak, nyári meleg, imádtuk a sárgadinnyét. Leszaladtam, és a nagy sikerre tekintettel vettem még kettőt. De aztán hideg lett hirtelen. Az egyiknek a felébe még belepiszkáltunk, de aztán ottmaradt a hűtőben. Fogtam, főztem belőle egy kis dzsemet. Híg volt, de gyönyörű sárga, és jól kijött az íze. Az utolsó kis üvegcsét tartogattam azóta, nem tudom, mire. Arra gondoltam, "lesz még hidegebb is." 

- És lett? 

- Hát nem látod? Tegnap reggel óta esik. Minden szürke. A munkák akadoznak, a rosszul fizetők még csak-csak, de amivel kereshetnék, azokat halogatják. Egyedül vagyok, mára se színházjegy, se izgalmas vendég. Május van, de novemberi a hangulat. És akkor eszembe jutott. 

- A sárgadinnye? 

- A szlogen. Az üvegbe zárt nyár. Egy kis tormásüvegnyi sárgadinnyém van, meg egy háromdecis őszibarack. A barck sikerült jobban, kicsit sűrűbb, meg Judynak és ízlik, Lia is megeszi. Úgyhogy a dinnyét bontottam fel, hogy legyen valami hangulatom.

- Zelma, évek óta azt se tudom, élsz-e, halsz-e. Biztos rengeteg fordulat történt veled azóta. És akkor felhívsz pár köbcenti lekvár miatt. 

- Á, ez nem a lekvárról szól. Hanem épp azt akartam tudatni veled, hogy igen, élek. Gondoskodom. Másokról és főleg magamról. Elteszem a nyarat szűkösebb időkre, és elő is veszem, amikor itt a szükség. Nem hagyom, hogy legyűrjön az izé.

Bármi.