2019. jún 02.

Ugyanaz pepitában

írta: zelmavagyok
Ugyanaz pepitában

Nem a baleset önmagában, hanem a  totojázó lemondás a mások életéről, a gyászolók vállrándító leszarása, a cinikusan sunnyogó félreállás, az örök aduász a szabályok betartásáról. Hiszen minden, ami történt engedélyezve volt, majd ráböknek valakire vagy futni hagyják, még ők se tudják, háttéralkuk döntenek majd, büszkén hunyorító összenézések, hogy no lám, ezt is megoldottuk sőt még jól is jöttünk ki belőle. 

Elvette a Dunát tőlünk, csak nem vettük észre, hogy nem a miénk már, a Dunát, amit szerettünk, amire büszkék voltunk, régen elvette már, kiárusította zsebszerződésekkel, rég övé volt már az isteni látkép, éppen onnan, a Margit hídról a Várral és a Parlamenttel, mind-mind a Nemzeti Szégyen emlékhelyei lettek, soha többé nem mondhatjuk, hogy igen, az eső meg az ár... de mi helytálltunk, mindent megtettünk, mentettünk és aztán fejet hatva együtt sírtunk. 

Civilek igen, énekeltek, feketébe öltözve húzták a szomorú vasárnapot a hídlábnál, vitték a virágot és a mécseseket.

Lassan ez is majd bátor tettnek minősül, volt már ilyen, amikor tilosban jártunk bizonyos temetőkben.  

Szólj hozzá

bátorság szégyen