Nem a baleset önmagában, hanem a  totojázó lemondás a mások életéről, a gyászolók vállrándító leszarása, a cinikusan sunnyogó félreállás, az örök aduász a szabályok betartásáról. Hiszen minden, ami történt engedélyezve volt, majd ráböknek valakire vagy futni hagyják, még ők se tudják, háttéralkuk döntenek majd, büszkén hunyorító összenézések, hogy no lám, ezt is megoldottuk sőt még jól is jöttünk ki belőle. 

Elvette a Dunát tőlünk, csak nem vettük észre, hogy nem a miénk már, a Dunát, amit szerettünk, amire büszkék voltunk, régen elvette már, kiárusította zsebszerződésekkel, rég övé volt már az isteni látkép, éppen onnan, a Margit hídról a Várral és a Parlamenttel, mind-mind a Nemzeti Szégyen ...

Az első januári napsütés hatására rendelt egy nyári cipőt. Kicsit kígyóbőröst, kicsit hegyes orrút, vagányat. A munkahelyén rendelte meg, lopva... előtte tízszer megnézte és eldöntötte, kell a cipő. Fiatal lesz benne a nyáron, könnyűléptű. A második januári napsütés egy virágboltba csábította, virágoztató tápoldatért, a korallvirágoknak. A boltban magyarázott is valamit a napsütésről, nagyon jó kedve volt. Hát hogyne lett volna, ott volt a Mangós papírzsákban a cipellő. Otth on fel is próbálta... kicsit szorított. Épp annyira, hogy azért fel tudta venni, csak kényelmetlen volt. Gyorsan vissza a dobozba, be a szekrény aljába... majd nyáron határoz róla. De legalább a virágokat belocsolja most azonnal. A tápoldat sehol. ...