Z. szombat reggel elővette a nagykést, meghámozta és felszeletelte azt az óriási ananászt, amit péntek este a nemzetközi kiskereskedelmi áruházlánc sarki egységében vett. Pénteken érdemes bemenni, gyakran eszement leárazásokat tartanak. Folytatják persze egész hétvégén, de a vevők kimazsolázzák a javát, amíg vasárnap estére a felpuhult, kiszáradt, kőzöld vagy rohadt zöldség-gyümölcsöt végleg kidobják. De most épp időben ment, egy hatalmas és érett példányt talált. Amióta kilóra adják, a kicsiket viszik el először, de ez most nagyon megérte, 31 százalékos volt a leárazás.

A sárga szeletek lédúsak és sugarasak, mint a Nap, erre nagy szükség volt a csúnya szürke guzmis reggelen. Kalácsot szelt hozzá, a végét gondosan visszacsomagolta a papírba és a nejlonba, ez a kombináció a legjobb, nem fülled be, de frissen marad. A nejlonokat és a papírokat egy külön fiókban tartja a szekrény bal szélső fiókjában. Z. spórol és igazi újrahasznosító, önérzetét táplálja, hogy ez trendi zöld életmód is egyben.

A gyümölcs javát beteszi a hűtőbe, külön az ananászos üvegjét, mert ilyen is van, csodás régies üveghenger, de ezúttal egy műanyagdobozba is tehetett szeleteket, darabkákat, tényleg mega-giga volt a zsákmány. Végigfut a szeme a hűtő tartalmán, kezd újra megtelni Lia távozása után a saját kedvenceivel. Édes és savanykás, csípős-pikáns ételek üvegekben, lábasokban, csöbrökben, tálkákban. A szeleteléskor összegyűlt ananászlét a kés fokával beirányította a diós-céklás-almasaláta maradékába, ezen felbuzdult, és a héjról még utánaküldött egy pár ficnikét, na ez is finomabb lesz majd!

És akkor a prosciuttora siklott a pillantása, igen, ez lesz az igazi, a jövő héten majd ezzel eszem, hideget mondanak, de nekem itt lesz a mediterrán életérzés. A múlt héten tengerparton sétált, ruhástól, de mezítláb, végig a coastline-on. A homok meleg volt, a tenger hideg, de nem metszően, a Dunában megélt már csiklandósabbat is egyszer március 15-én. Akkor nézett először szembe azzal, hogy milyen szertelen tud lenni. Lia is ott volt, csinos-tavasziasan öltözve, a franciás cukiba igyekeztek a Pest melletti kisvárosban, csak előtte sétáltak egyet. A hirtelen jött melegben Z. nem tudta magát feltartóztatni, ledobott cipőt-zoknit, alul pár fokos víz, felül a huszonfokos hőség, pezsgett az egész teste tőle. Lia állt a parton, őrizte a cipőt meg a kistáskát. - Neked nem baj, hogy ilyen szertelen mamád van?  Lia nem válaszolt, de mosolya felmentő volt. De ez régi történet, a tenger viszont most volt, a múlt héten.

Egyedül sétált végig, két kilométert fel, kettőt vissza, meleg homok és habzó, majdnem langyos víz között. Nem pezsgett a teste, a lelke telt meg, az egész pontosan olyan volt, mint egy giccsképen, azúrkék ég, kék-kék tenger, napsütés, zavartalan napsütés, valahol messze egy olasz gitározott, vagy olasz számokat gitározott valaki, de a zenét akkor nem hallotta, csak később, amikor a mólón még végigment csizmában és szelfiket csinált a kékséggel a háttérben. Fekete leggingsben volt, finoman ocelot-mintás ruhában és kapucnis selyemparkában, aminek az ujját fel lehetett patentolni és így alkarját is süthette a nap. Sose gondolta, hogy van olyan időjárás, amiben az ember kapucnis selyemparkában van de rövidujjúban, úgy látszik, van ilyen idő, vagy van ilyen ok.

Barnulni akart, és addig is fiatalosan kinézni, amíg sétál. Az előző héten betöltötte a... hát ez is megtörtént, ami mindig csak mással, vagy mással már nem...

Betöltötte, igen, de mégis, hát hogyan? Minek érezze magát, ahogy ment mezítláb a parton leggingsben és napszemcsiben, szívta-szívta be a meleg sugarakat. O. kisugárzását is így szívja magába, minden pórusán, a ritka alkalmakkor.

Valamit összegezni kéne, ez járt a fejében, de kifenének van kedve összegezni a napsütéses tengerparton. Gőgbe hajló büszkeséggel nézte a csizmásokat és kapucnisokat, csak a kutyák merészkedtek a víz széléig rajta kívül. Később egy orosz is, aki előtte vele konzultált tört angolsággal arról, hogy milyen a víz, aztán ledobta a kabátot és feltűrte városi nadrágja szárát. Még később egy cigarettát is lejmolt Z-től, addig leült mellé beszélgetni, guloboje nyébo, járko szvétit szolnyce, kápráztatta el Z., de az orosz 40 körüli volt, nem értette, hogy miért nem tud Z. beszélni vele, ha ilyen pompás kész mondatai vannak. Nem emlékszik a szocialista időkre, állapította meg kelletlenül Z., a lábát szárítgatva egy vízmosta deszkán ülve - és a lejmolás is majdnem kedvét szegte, hát persze, engem egy alig negyvenes pasi már nem nőnek, hanem érdekes csodabogárnak lát.

De a tenger annyira kék volt, annyira sütött a nap, annyira örült, hogy megélhette ezt a napot, egy kis téli nyaralás közepén, még nem vetett árnyékot a hazatérés józansága, lesöprögette a homokot, visszabújt a kiscsizmába, elsétált a mólóra, aztán szokatlanul könnyed szívvel hátat fordított a tengernek és visszaindult a vasút felé. A prosciuttot még ott vette a tengerparti kisvárosban, egy hatalmas diszkontáruházban, ahova eredetileg csak gyümölcsért ment be, Liának.

Zavarbaejtő volt a mandarin- és narancsválaszték, prosciuttobol is sokféle volt, némelyik csak úgy, a húsospultban, némelyik olasz nemzeti feliratosan. Kiválasztott egy impozáns csomagot, 16 hónapig érlelték, ez volt ráírva.

Z. most jött rá, nem is tudja, sok vagy kevés a 16 hónap, de mindegy is, az ananásszal csodás lesz az olvadóan sós-markáns íz.

De jó, nézett szombat reggel a díszes csomagra, hát, igen... káprázatokra futja még.

És nem sóhajtott hozzá.