Feljöttünk a Tolbuchin körútra a különösképp föld alá rejtett villamosmegállóból, el a Nagycsarnok árkádjai alatt, aztán át a Kálvin téren, bekanyarodtunk a Ráday utcába, ami akkor még nem volt "a Ráday", de szerencsére még mindig megvannak az elején azok a furcsa, régies üzletportálok. Ahányszor arra járok, látom magam előtt, ahogy ott lépkedünk,  ahogy lépéseinkkel elfogy a mélyállomás hatvanas évekbeli varázsa, a Nagycsarnok előtt ácsorgó fura emberek, részegek és kofák bűvköre, egyre hétköznapibbá válik és egyre vésztjóslóbbá minden, és valahol a Bakács tér környékén be kell kanyarodni egy szűk kis utcába, fel az emeletre, benyitni a várószobába, ahol beletörődő tömeg várja a sorát. Máskor meg nyugtalanítóan kevesen vannak, transzban hallgatom a zümmögést, fémeszközök zörrenését, beszélgetést, pénzcsörgést, elköszönő hangokat... mindig az a vége, hogy nekem is be kell mennem a nagyajtón, ami érthetetlenül ugyanolyan, mint otthon a szobaajtók, csak fehérre festve. 

Amikor feljöttünk a süllyesztett állomásról, még varázs  volt és pompa. A Danaidák. "Aszfodéloszok között".  Prospero monológja, "...felhősipkás tornyok, büszke várak, szent templomok, e nagy golyó maga, s véle minden lakosa szertefoszlik..." Hm. ".. s kis életünk álomba van kerítve". A panorámás térség lassan szűkült, az elején még fel lehetett tekinteni a Gellérthegyre, aztán lassan mentünk be a csőbe, a Duna-parttól a Kálvin térig, a Kálvintól a Ráday utcáig. Az Epilógus. "... Országom visszanyertem én, s a csalót meg se büntetém..." "lágy lehetek röpítse vásznam..." "...célom a tetszés volt!" Az utolsó sorok már egy egészen szűk kis utcába szorultak, "Ha vártok hát bocsánatot... "  Felmentünk a lépcsőn és benyitottunk a váróterembe, ahol felnőttek merev arccal hallgatták a hallgathatatlan sivítást, fémeszközök csörrenését, néha biztató emberi hangokat, pénzcsörgést, elköszönést. "...nékem is megbocsássatok".

De vajon meg lehetett-e bocsátani, hogy óvodás koromban fekete-barnák voltak a fogaim, és lyukasak és fájósak is, hogy az én apám Shakespeare-t és Babitsot szavalt út közben, majd átadott a kedélyesen kegyetlen Szarka doktorbácsinak, hogy fejet csóváljon, fúrjon, feszítsen, tömjön, pénztárcázzanak és mi lehessünk végre a nagyhangú elköszönők.

És ez csak egy a sok közül, amit még nem tudtam eldönteni apámról.

Épp annyi ideig élt, amennyi én vagyok most.