Kemóra járok. Ez az információ publikus, valahogy kézzelfoghatóbb és reménytelibb is, mint a "rákos vagyok", "rákbeteg vagyok" vagy micsoda.

Kemóra járni maga a remény. Mert borzasztó, kínos, fájdalmas, összezavaró és felkavaró. Miért vállalnák ezt az orvosok, és maguk a betegek, ha nem a célérért, meggyógyulni!

Kemóra járni egy új világba lépés. A világ nem kívül, hanem belül van, annál megdöbbentőbb az újdonság ereje, a belsőnket nehezebben váltogatjuk, mint a környezetet. 

És ezt, ezt nem mondta senki. Fájdalom, hányás, hajhullás, szóba kerül minden minden, csak erről nincs egy sóhajtás sem. Hogy én nem én vagyok, és mégis énnekem kell megtanulni tájékozódni, lélegezni, enn-inni, jönni-menni ebben az új világban. Ez az új világ egyszerre üresség és teltség, semmi sem ismerős, a karom ezer ránc, a hasam  viszont mint a gyerekek török basájának, "beleférne 9 kacsa".

Lehet, hogy férne, de nem fér semmi, korty vizekért kell küzdeni, le-kell-nyel-ni. És-még-e-egyet. Jujj. tele vagyok torkig, jönne vissza, menne valamerre, de nincs helye a cseppnyi víznek sem.

A hasamban a rontás, változatos térformákkal, és most már ott van a kemo is, harcolnak. 

Kortyolok még. Le-kell-nyel-ni.

Gyógyszerszedés van, dupla a tét. 

Utána jön majd a tápszer. Protein. 

Az orovos szerint az életem múlik ezen, meg kell inni naponta két butykossal.

Ez a minimum.

Amikor végzek eggyel, hősnek érzem magam. 

NA ezért is nehéz ez az egész, mert a vízen is az életem múlik, de 

annyira mégsem új ez a világ,

hogy hősnek érezhessem magam,

ha megiszom fél deci

vizet.