Nem olimpikon többé. Nem futja le fiatalosan és kétségbeesetten a troli melletti szuper-rövidtávot az első ajtóig, nem nézi aggódva és ide-oda sasszézva a kereszteződésben centiző és a megálló-öbölbe tekergő csuklósbuszt. Már két napja nem. Legalábbis ezen a héten a próbautak után élesben is gyalog megy a reggeli vonathoz. Mint egy vidéki. Rálegyintett a busztársaságra, hagyja a bérletet a táskazsebben és megy, délcegen, egyenes derékkal.

Az a legfurcsább, hogy nem kell sietnie.

Mert ez mindenképpen 18-20 perc, nem lehet lekésni vagy felgyorsulni, a közlekedés váratlan fordulatai és szeszélyei kihagyják...

Babakocsit toló mamák jönnek szembe, kutyasétáltatók, gördeszkás fiú, biciklisták, iskolatáskás gyerekek. Elhúz ideges autós mamák mellett, akik éppen kinoszogatják a gyereküket az autóból. Z. igyekszik nem figyelni rájuk, élesen elfordítja a fejét, nézi a virágoskerteket, a homlokzatokat.

Ritmusa van az útnak, hangulata, nincs megalázó hasbakönyöklés, viták, szúrós táskák, telefonba meredő ajtónállók.

Megy délcegen, út közben átsuhant a fején, hogy esetleg...

... megöregedett?