Végre megtaláltam!
Zelmával mióta nem beszéltem, kicsit megállt körülötte az élet, vagy haladgat, de olyan ritmusban, amibe én nem férek bele... ki tudja?
De ma érkezett tőle egy mail, képmelléklettel:

"Végre megtaláltam! Megtaláltam a dolgot, ami kifejez engem. A szilvacsatni. Ha egyszer könyvet írok, ez a három üvegcse lesz a címlapján. Lehet, hogy a címe is ez lesz: szilvacsatni. Első látásra semmi különös, ugye?

Először is a színe. Bíbor. Felszínesen nézve bordó, de valójában bíborszínű, csak jobban meg kell figyelni. Mint én. Engem is bordónak néznek sokan, de aki ügyes, látja a színben a tüzet.

Másodszor is fahéj. Mi minden ez az íz? A vígasztaló tejbegríz, a ritka vendég palacsinta a gyerekkorból. A melengető forralt bor, fázós délutánok és nevetős esték íze, és persze a tejszínes gyümölcsleves, ami télen-nyáron mindig jó.

Harmadszor a hagyma és a fokhagyma. Amikor Lia kicsi volt, viccből arra tanítottam, az élet célja az, hogy hagymát és fokhagymát együnk. Ma már nem bírom bármikor nyersen megenni őket, de éppen ez az, ebben a kavalkádban integrálódik, kiérezni talán nem lehet, de bezzeg éreznénk, ha kimaradna

És ez mind semmi, mert ahogy nem bot és nem vászon, hanem zászló, úgy nem fahéj és nem hagyma, erőspaprika, gyömbér, ecet, cukor, bors, nem is egyszerűen szilva, hanem szilvacsatni!

Csupa tervszerű improvizáció, az eredmény pedig egyszerre édes, savanykás, csípős, fűszeres, lágy, de nem folyik, de semmiképpen nem kemény, persze az üvegben annak látszik... hát pont ilyen vagyok én is, nem?

Valamikor József Attilára, Van Goghra és az impresszionistákra gondoltam, meg Arany Jánosra talán, hogy ők állnak hozzám a legközelebb. Később a lecsó is szóba jött, kompakt, összetett dolog, mert a maga nemében ugyancsak bíbor és savanykás és édeskés és csípős is, és még hagymás is... talán fiatalon igen, olyasféle lehettem, egy jó lecsó... szalonnakockákkal, kolbászkarikákkal.

De most már szilvacsatni, vidámító és bársonyos, de mégsem simul olyanképpen mint egy... lekvár."