A klinikán van egy szép recepció, bármelyik irodaházban vagy hotelben megállná a helyét. Annyiban más mégis, hogy ez tele van ragasztgatva cetlikkel, amikből kiderül, hogy ügyeidet ne ott, a recepción akard intézni, hanem valahol másutt. És, hogy meg se szólítsd a recepciósokat emiatt, hát ott a sok cédula.
Például: Felvételi iroda.
Balra mutat a nyíl.
Végigmész balra a hosszú folyosón fásult arcú várakozók között, és eljutsz a végére, ott a felvételi iroda. Az is szép rendesen kialakítva, faburkolatos mellvéd, üvegablak, mögötte fehér köpenyes nő komputerrel. Ott is cetli, a többi ablakhoz is szíveskedjenek sorbanállni. Mivel kicsinek bizonyult az áteresztőképesség, valami mobil fém-kalitkákat tettek még oda a széles oszlop takarásában. Mindjárt hármat. Mellvédek, válaszfalak, komputerek, fehér köpenyes nők, üvegablakok. Lehet, hogy nem üvegablak, csak plexi. Az alján széles lapos rés, amin át a betegek papírokat nyújtogatnak. Ne tessék beadni a papírt, a TAJ kártyát kérem. Naponta ötvenszer mondják el? Százszor?  Mi meg csak nyújtogatjuk a papírt, mert nekünk az fontos. A műtét, a CT, az időpont, a gyógyulás, a diagnózis, a "tanár úr" neve, kézírása... . Mindez előhívható persze a TAJ-számunk alapján, egyetlen szó nélkül. Ez is ki van írva, TAJ kártyát kérünk, de ezt akkor látni csak, amikor sorra kerül az ember. A rutintalanok keresgélnek, magyaráznak. Ám az üveg a fejük fölé ér, a beadó rés meg hasmagasságban, ezért mindenre, amit a beteg mond, kérdez, pláne bizonytalanul motyog, visszakérdeznek a fehér köpenyesek. Éppígy visszakérdeznek a betegek is. Ők sem értik, mit akar a fehér köpenyes az üvegen túl. A helyzetet nehezítik mesterséges zajok, a nyomtató zöttyenő sivítása és a kisrádióból áradó rockzene. A zenét néha falzettes és optimista DJ hang váltja fel, lendületesen hadar, vagy kimérten híreket mond. Más zajok is vannak, valakinek puffanva leesik  a táskája kotorászás közben, sír egy gyerek, nevet egy másik. A vidékről érkezők vécét keresnek - hárman útbaigazítják. A különféle ajtók mögül kilépő asszisztensek neveket kiabálnak. Az idős párok megállás nélkül dirigálják egymást vagy értékelik a helyzetet, ha nincs párjuk, idegeneket szólítanak meg, kikérdezik, mesélik a bajukat, egyszóval ők is zajonganak.
Mindent hallani, egyesegyedül az üvegfal két oldalán levők nem értik egymást. Persze nem reménytelen az sem, alul van ugye a lapos rés, és fejmagasság táján vége az üvegnek... előbb-utóbb dűlőre lehet jutni. Igaz, közben mindenkinek átsuhan a bizonytalanság az arcán, süketen és hülyén áll még egy darabig, míg végre továbbra is bizonytalanul leül egy padra, vagy elindul az utasítás szerint az alagsorba vagy a másodikra.

Hát, körülbelül ennyit mondhatok a kommunikációról... a fontosabb dolgokat általában így beszéljük meg, cédulák, kódok és csalóka rétegek takarásában... .