Egy motorcsónakverseny volt, körülbelül 30 éve, ugyanilyen szép májusi időben. Zelma idős barátnőivel ment a szomszéd városba egy kiállítást megnézni, de utálta, ahogy a vidáman fecsegő vénkisasszonyokkal nevet-vonul-vonatozik, visszafelé nem tartott hát velük. Látott egy plakátot, motorcsónakverseny volt éppen aznap délelőtt. Kiült a folyópartra, napozott, nézte a vizet ...  azzal nem számolt, hogy milyen zajos egy ilyen verseny, azzal sem, hogy körül csupa boldog családok kacagnak a kéklő ég alatt, mint egy mézzel leöntött népesedési reklámfilmben. Még nyoma sem volt Liának, sőt, akkor még Gábort sem ismerte. Abban a huszonéves korban volt, amelyben a nyolcvanas években már szülni illett volna. Azóta is úgy tartja számon azt a napot, mint élete egy mélypontját... Feltápászkodott a boldog emberek között, hogy mégis inkább elinduljon a vonathoz. És akkor felállt egy ugyancsak huszonéves fiú, szemmel láthatóan értelmi fogyatékos, és egyenesen Zelmához ment, széles karlengetéssel egyensúlyozott, hogy senkinek a kezére ne lépjen a tömegben, de mégis sietett, mert elértette a mozdulatból, hogy Zelma mindjárt elmegy. A szemük összetalálkozott a fejek felett. A felismerés, hogy a fiú őhozzá igyekszik, menekülésre ösztönözte, lába azonban gyökeret vert. Egy rózsa volt nála, azt Zelma kezébe tette, talán mormogott is valamit, vagy csak átnyújtotta. Egy mosolyra várhatott. Zelma nem mosolygott, zavartan megköszönte, már arra sem emlékszik, hogy eldobta-e  később a szál virágot vagy hazavitte. A fiú nem akart semmit, csak felvidítani őt egy pillanatra. Amikor látta, hogy sikertelen volt, még ujjheggyel megérintette a karját és elindult az ellenkező irányba. Zelma a hazaérkezése után sem sírt, pedig jobb lett volna.