Tömött volt, meleg volt, egymás testébe vájva görbedtünk a villamoson, és akkor még a kutya is. Ráült a lábamra. Kicsit még hátrálhattam, ám a kutya is. Megint a lábfejemre. Elnézést,  mondtam élesre hegyezett felkiáltójellel a végén a korombeli nőnek, aki maga is próbált megállni a lábán. A kutya közben lefeküdt. Olyan hosszútestű fajta volt, legalább másfél ember állhatott volna a helyén. A korombeli nő magyarázni kezdett, elnézést, de a kutya fél, azért ilyen. Lenéztem a kutyára, nem is gondoltam, hogy egy hétköznapi villamoson fél... Akkor láttam meg a szőke, lovaglócsizmás lány kezét, a kutya fejét simogatta. Az alsó lépcsőn állt, majdnem egy magasságban voltak így, de még lejjebb görbedt, és ütemesen simogatott, kettő lassú hosszút egész tenyérrel, aztán két ujjal finom vakarás jobbra, balra, megint a négyujjas simítás. Nem szólt sem a kutyához, sem a nőhöz. A nő inkább velem beszélgetett, szintén nyugtatólag, számolgattuk a megállókat, kiderült, egyszerre szállunk le. Pedig szeretett volna jó hírt közölni, hogy megszabadulok a kutyájától, egészen szelíd hangon beszélt velem, én pedig a lány kezét néztem, a két hosszú, két vakarós mozdulatait. Azon gondolkoztam, vajon állatgondozó-e, meg azon is, hogy vajon a férjét, gyerekét is megsimogatja-e ugyanilyen érzelmesen. Aztán leszálltunk, igyekeztem a lehető legkedvesebben elköszönni a korombeli nőtől, cseppnyi optimista felhanggal.