... aranyat ér? Nekem bizony nem. Vagy nem tudok róla. Amit én látok belőle, az annyi, hogy rohad, penészedik az eper, aztán várhatunk rá újra egy évig, meg azt, hogy nem lehet langyos májusi estéken csavarogni, hűvös van, sötét van és egész nap egy dzsekit vagy még ernyőt  is cipelünk ahelyett, hogy lengén lengedeznénk, ahogy ilyenkor illenék. Fagyit nyalogatva.

Ehelyett éhes vagyok, mint télen, színekre, ízekre éhes, már megettem négy szelet vajas kenyérkét ki tudja hol termett édes, apró paradicsomokkal, bekanalaztam a spárgaleves végét, és még mindig kéne valami ami kényeztetően selymes és édes. A csokit megettem már vasárnap-hétfőn, a sütemény nem az enyém, kekszet enni szúrós dolog, éppen azt a kényeztető érzést nem nyújtja, amit esős sötétségben kívánnék.

De a narancs. Marmellata di arance. Zelmától kaptam.

"Az utolsó nap vettem, a Coop-ban, merthogy ott is ez az üzlettípus volt a jó szomszéd. Hirtelen eszembe jutott, mennyire szereted. Rázogattam az üveget, hogy vajon cukrozott gyaluforgács, kemény zselatinos izébe dermedt narancshéjfecnik, vagy igazi lekvár van benne, de nem lehetett megállapítani. Olvasgattam az üveget, a coop márkajelzés nem volt valami biztató, de nem volt sem több napunk, sem több boltunk, hát megkockáztattam."  - ezzel adta át a bumfordi üveget.

És most ebben a méltánytalanul rideg estében lecsavartam a kupakot (az illata jó volt) és pirított magoskenyérre kentem a lekvárt. Puha, édes, illatos, isteni finom... Itália napsugara van benne. Nekünk meg itt ez a májusi eső... aranyat ér?