Zelma nem használta a "bánat" szót, szomorúság... ez volt az ő szava. Utánanézett azonban egy cikkben, ahol alapérzésekről volt szó, köztük a bánatról, hát nem maradhat ki a katalógusból, ha alap.
.... bánatkővel van kirakva... , hogy én járjak sírva rajta.

Nagyon ritkán volt bánatos. Bosszús, csalódott, felháborodott, szégyenkező, még frusztrált is néha, de bánatos? Legutoljára... legutoljára amikor egy nagyon-nagyon kedves rokona haldoklott, akkor érzett igazi, mély bánatot. De nem tudta, hogy hogyan érezze... mert tennivalók is voltak, még utoljára látni őt, szombat reggel jött a telefon, hogy valószínűleg... . Átgondolni, hogy elvigye-e Liát vagy sem, ha elviszi magával, akkor öltözni gyorsan, és hogyan legyen azután, ha odaérnek, és főképpen hogyan legyen az után, majd ha hazaérnek.

Gábor elvitte őket autóval, kivételesen jól esett ott ülni és passzívan várni a megérkezést. Hazafelé énekelt is, dünnyögve énekelt maga elé nézve... "Fáradt vagy együgyű vagy tán csak jó vagyok, szenvedek, mint a kő és mint a csillagok..." Miért szenved a kő? És egyáltalán, miért jut ez az eszébe... Lia kivételesen tűrte az éneklést. Zelma hálából abbahagyta és hosszasan magyarázni kezdte, hogy az együgyű mit jelent ebben a versben. Otthon utánanézett ennek is. József Attila, persze, és nem szenved, hanem reszket... reszket.
Árván, magában, mint a kő.
Bánatosan.