Az Olvasó felüti a Síkospályát, és nem hisz a szemének. Semmi. Két hete és három napja nem történt semmi Zelmával, ami megörökítésre méltó. Persze ez nem igaz. Zelma hihetetlenül sűrű heteket-napokat él. Gondolja ekkor az Olvasó, hogy ahá, akkor nincs ideje megörökíteni az eseményeket, annyira sodróak. De még ez sem igaz, Írni mindig van idő, ha Zelma és én úgy akarjuk. Megemészteni, kiokoskodni, vagy impulzív lendületben betűket ontani, erre nincs most idő. Sem elképedésre, sem meghatódásra, haragra, csalódásra, jóízű nevetésre, merengő puha tétovára, semmire sincs.

Mint egy közhelyes folyó köveken  bukdácsolva, de meg nem állva, vagy méginkább, mint egy  jókedélyű baba, Zelma rohan, bukik, felpattan és fut tovább.