Az ember mellúszásnál nekiúszik a falnak, szigorúan két tenyérrel megérinti, síkban elfordul és szigorúan két lábbal ellöki magát a faltól.
Az egész olyan szimmetrikus jobbra-balra is, meg a biztonság és lendület is egyensúlyban van.
A gyorsúszásnál neki kell úszni a falnak a lehető legnagyobb sebességgel, aztán a fal előtt, jól kiszámított, de mégis ösztönösen érzett vagy inkább begyakorolt távolságra le kell bukni a víz alá, megcsavarni a testet mindkét tengelye körül, és már ellenkező irányban hasmánt ellökni magát a faltól.
Én ezt sose tudtam megcsinálni, pedig versenyúszónál alapkövetelmény. Nem mertem azzal a sebességgel nekiúszni a falnak, ami ehhez a lendületes csavarhoz kell, folyton az volt a kényszerképzetem, hogy a FALBA VEREM A FEJEM, pedig a fejnek nem szabad a falhoz közelednie, mert akkor már nem marad hely a fordulásra.
Az edző apámra bízta az ilyeneket, aki az uszodai világ ismert alakja volt, maga is hajdani sportoló. Fejest ugrani az első versenyem előtti napokban tanított meg, mert ugye ott is fejjel lefelé kellett a falnál ügyeskedni - ó, hol a fal a fejtől egy jó fejesnél - végül guggolásból bebillentett apám, átestem a tűzkeresztségen, és még a legutóbbi versenyemen is, - tavaly ilyenkor - remek fejest ugrottam.
De ez a bukó nem ment. Végül kínjában 100 Ft-ot ígért apám, akkoriban az pénz volt és nem ment.
És most hirtelen megvilágosodtam, hogy énnekem ez a paradigmám. Tudok külön bukfencezni a vízben, ahol nincs fal, tudok, merek bármilyen mély vízben úszni, de ezt a lendületes és merész váltást nem tudom megcsinálni se a vízben, se az életben.

Hiába, hogy csupa merészség az életem sok mindenki máshoz képest, magamhoz képest, hát...szarakodom ezzel majd 50 éve.