Zelma néha elviselhetetlennek érezte, hogy Gábor autójában kell ülnie, még ma is érzi azt a kitörhetnéket, pedig hol van az már... amíg mentek, még csak-csak, mert haladtak, győzött a ráció, de a körülményes parkolás vagy az utolsó méterek idején ellenállhatatlanná vált  az émelygés, az azonnal-ki-kell-szállnom érzés.
Vagy azok a negyed- fél-, gyakran 1-2 órák, amikor Gábor felkabátolva, összecsomagolva lézengett a lakásban, mint aki indul, de nem indult. Zelmában annyi feszültség gyűlt össze, hogy végül örült, hogy betehette végre az ajtót Gábor után, pedig akkoriban imádott volna egy szombat délelőttöt a férfival tölteni, sétával, főzéssel vagy ágyban reggelivel. Néha olyan méreteket öltött ez a huzavona, hogy egy rövidebb kirándulás is belefért volna.

Hiába élnek már száz kilométerre és fényévekre egymástól, legutóbb megint ijesztő rosszullét fogta el. Valami adatlapot kellett kitölteni, Gábor elhozta, mert Zelma mégis jobban érti ezeket az ügyeket, aztán Zelma, a híres, a mindentudó elrontotta, a hivatal visszaküldte. Gábor elhozta újra, türelmesen várt, amíg Zelma elkészül. Ketten voltak a szűk kis Kása-féle lakásban... .

Az agya már a hazaúton elborult, aztán a torka összeszorult annyira, hogy egy kis gombócnak, de egy szem tarhonyának se maradt hely... alig kapott levegőt. A feje tűzbe borult, legszívesebben toporzékolt volna, mint egy kisgyerek, a nagymamája néha odavágott egy-egy tányért, sajnos ez nem jutott akkor az eszébe. Sokkal rosszabb volt, ami az eszébe jutott. Ilyesmi lehet a pánikroham? Hirtelen megértett valamit Irén kínjából, egy régi kolléga felesége volt, Tatabányától fordultak vissza, európai körutat ígértek nem csak maguknak, hanem a hátsó ülésen dühöngő-rémüldöző két tizenéves fiúnak is. Zelma akkor kimondhatatlanul haragudott Irénre, hát csak ülnie kellett volna és Európa a lába előtt hever... miért nem emberelte meg magát?

Két lapot megint elpaccolt, de volt még tartalék, ivott egy kávét, összeszedte magát. A harmadikat Gábor aláírta, elment nagy kínosan, Zelma megkönnyebbülten beborítékolta és postára adta, mire visszafelé jött a sarki postaládától már elolvadtak a görcsök. Négy nap múlva telefonáltak, hogy megint rossz az adatlap, de már nem küldik vissza, jöjjön be az önátíró másolattal együtt, és kijavítják... és csodák csodájára odament, szégyenkezett, kijavították és hazajött. Semmi rosszullét... valami indokolatlan kis vidámság a végén, és kész.

Ő - igen, már megint Ő - , türelmesen meghallgatta a történetet, aztán megkérdezte, muszáj-e Gáborral közösen intézni az ügyeiket még mindig?

Valami mást várt tőle, együttérzést és sajnálkozást, melegséget, egy kis kedves közös morfondírozást...

Nyilván  látszott rajta az értetlen csalódottság, mert megismételte a kérdést:

... muszáj még mindig függened tőle?