Ha kertek mellett vagy nagyobb parkban visz az utad, és a lábad elé nézel, a hófoltok között-alatt derékbatört virágokat látsz, bánatosan lehajtott fejű krókuszt, fagyba dermedt tulipánleveleket, fulladó és sárguló idei füvet, a nagy nedvességben különösen ható, pompájában elszáradt aranyesőt.

Olyanok, mint a társkeresők... virágzanak és szikkadnak, hidegségbe burkolóznak egyszerre.

Csak az ibolya érzi magát otthonosan hóban - napban egyaránt, csak hát ő meg olyan... olyan... szerény.

Nem szeretném, ha rátelepednél az életemre!
Nem válóperes iratban olvastam legutóbb így, szó szerint.Jobban csomagolva vagy tréfába ágyazva számos társkereső férfi és nő lapján vagy blogjában, naplójában olvasható.
Keresőkén.
Mindannyiunknak levegőre, mozgástérre van szüksége, legalább annyira, amennyiből ki lehet mozdulni a társ felé.
Azon azonban elgondolkodom, hogy miért éppen ezt a vágyat, elképzelést olyan fontos előre kiplakátolni?