Zelma, mesélsz lendületesen,

de nem látok mást, minthogy ténferegtél Pesten,

jókat főztél Liának,

közben hol pilleszárnyakon,

hol görnyedten,

egyik szemedet

a mobilodon tartva

próbáltad túlélni

a napokat, heteket.

Gábor nem hívott, hogy gyere haza végre?

Ehhez ismerned kéne Gábort. Időnként felhívott,  hogy mi a helyzet, de semmi olyat nem kérdezett, amire igennel vagy nemmel kellett volna válaszolnom.

És végül telefonált Kása apuka?

Kása apuka? Igen. De nem akkor és nem úgy, ahogy reméltem. Éppen a kisboltban voltam, amikor ismeretlen szám hívott, vontam egyet a vállamon, de aztán megrándult a hidegség a gyomromban és felvettem. Nem is tudom, hogy Németországból hívott vajon, vagy a szomszéd utcából, mindenesetre a legkedvesebb hangján javasolt egy kávézást. Esetleg fagylalt is lehet! - tette hozzá olyan mű-ártatlan hangon.
Nem lehet semmivel összehasonlítani ezt a folyamatot, ami azzal kezdődött, hogy gyorsan fizettem, hazarohantam és ...

Kinyitottad a ruhásszekrényt?

Kinyitottam. A torkomban éreztem valami émelyítő undort, és fortyogott a "vagyok, aki vagyok, de én egy férfinak nem öltözködöm", és közben kipakoltam mindent, pólókat, szoknyákat, végül a nadrágokat is, lesújtó eredménnyel. Virágos bő nyáriruhák.... ezeket sóhajtva tettem félre, velük csak bajom volt eddig. A férfiak utálják a kényelmes női ruhákat. Érezd magad kényelmesen a csinos ruhákban - álszentek mind, vagy talán irigyek, nem tudják, mi a jó. Európai férfi nem hordhat bő köpenyszerű darabokat, laza lepleket.Legutóbb egy férfi azt mondta, ha nem veszem le azt a virágos ruhát, akkor legalább hadd rajzoljon egy olyan pontot a homlokom közepére. És ezt nem dicséretnek szánta.
A szoknyákban nagyon csinosnak éreztem magam, térültem-fordultam a lakásban, minden lehetséges tükörbe belenéztem... , blúzzal, pólóval... és egy idő után minden összeállítás valahogy olyan jelmezszerűen hatott.
Titokban mohón vágytam egy elismerő pillantásra, de nem tudtam, hogy milyen legyek? Egyre dühösebb lettem mindenre és mindenkire. Kása apuka eddig mindig fehér köpenyben látott. Ja, meg a legutóbb fürdőruhában. Kosztümöt csak nem vehettem fel ahhoz, hogy egy kávét megigyunk egy presszóban, a többi szoknyához pedig nem volt semmi.

Semmi?

Hát, valami kiskabát, vagy kardigán vagy ilyesmi.

Nyár volt, nem?

Nyár, persze, de ezek a szoknyák olyan befejezetlennek tűntek a pólókkal, aztán az Edittől ellesett top és blúz kombinációk következtek, jaj...Edit dekoltázsa nélkül. Végül a farmernadrágok kerültek elő. A zöld a kék blúzzal már nem jöhetett szóba, abban voltam legutóbb, amikor véletlenül találkoztunk. Egy olyan különös színű farmer volt ott a szekrényben, már emlékszem, azért csomagoltam be, mert kis helyen elfért. Rozsdaszínű? Pirosas? Narancsos? Ahhoz vettem egy igényesebb fekete pólót. És pirosas kiegészítőket a megszokott barna helyett. A lakás, Lia lakása úgy nézett már ki, mint egy költözés előestéjén, mindenütt kupacok, mert semmit nem tettem vissza, iparkodtam, nehogy Lia meglásson.  Aztán mégis rajtakapott. Teljes menetfelszerelésben álltam a tükör előtt. A drapp táska az egyik vállamon, abból cérnákat kellett tépdesni... igazi, kívül kicsi belül nagy női táska, de a füleiből állandóan cérnák lógtak. Ha óvatlanul húztam és beleszakadt, a maradékkal még nehezebb volt. A másik vállamon - az összehasonlítás kedvéért  - egy fekete textiltáska, divatos, egyedi darab, újrahasznosítva valami királynő-portrés anyagból, kis csipkebetéttel, díszgombbal, átmenet a hippis cucc és az elegáns között, a farmert éppen feldobta volna. De nincs fekete nyári cipőm, hát kinek van... a piros szandáltól pedig csúnyán elütött a nadrág színe.

Lia benyitott, szokásos lendületével kicsapta az ajtót, mondani akart valamit, de földbegyökerezett a lába és megszólalni se tudott. Én se tudtam mit mondani hirtelen, a cérnákból egy gombócot pödörtem a markomban aztán zsebrevágtam.

Álltunk ott egy ideig, végül ő szólalt meg: ne mozdulj!
És kicsapta a gardrobszekrényt és egy kis fekete cipőt szedett ki belőle, éppen annyira sportosat és éppen annyira fodrosat, mint a pólóm, és egy kicsit csipkéset is, mint a táska.

Olyan volt,

amit a kirakatban látva

mindig csak Más Nő lábán

képzel el az ember.

Magamnak vettem, de kicsi vagy mi, nagyon szorít, dobta le elém.

Engem nem szorított. Himalája-túrára nem mennék benne, de egy kávéhoz éppen jó lesz.

És mikor érsz haza? - kérdezte Lia.

Újra bámultam rá,
mint borjú az újkapura,
aztán felfogtam a kérdést.
Ja, hát jövő hétfőre vagyok meghívva egy kávéra.

Lia úgy nevetett, hogy a könnye is kicsordult. Én is nevettem vele, de a nagy nevetés valahogy sírásra váltott, végül óriási zsebkendőben halt el végleg. Talán 19 éves koromban, Krisztina barátnőmmel nevettünk így utoljára, ilyen könnyesen.

Kása apuka hétfőn már várt a kávézóban, elismerő pillantással fogadott és egy munkalehetőséget ajánlott.

Budapesten.