Már hetek óta olyan "most múlik pontosan" érzései voltak, amit megerősített az a csütörtök reggel, amikor megunva a várakozást felhívta, és kiderült, akkor ébredt, erre a telefonra. Jobbnak látta, ha ő lép odébb... egyszer még szabadnapot vett ki a kedvenc napján, de aztán már nem készült semmire.

Aznap se készült rendesen, legalábbis úgy érezte, hogy nem... hányaveti lett, mint Ő, nagyjából rendbe tette a konyhát, szöszmötölt és az utolsó pillanatban lépett be a kádba. Így történt, hogy vízcseppesen, valami gyorsan le- és felkapott törülközőben ment ajtót nyitni, még annyi ideje sem volt, amennyi a kaputelefontól az első emeletig  jár a vendéglátó nőnek, mert lent beengedte valaki.

Számíthatott rá, hogy még nincs egészen készen, mert nem az ajtócsengőt használta, hanem telefonon hívta fel az ajtó elől, ki tudja, mit jelzett ezzel... készülj, mert én vagyok, vagy inkább azt, nem  kell, hogy készülj, én vagyok.... Talán ez a védtelenség adta a közelséget, a közelség a mélységet, aznap közös burok keletkezett körülöttük, amit Ő a zsebkésével belülről finoman felhasított, miközben Zelma kockázta a szalonnát, a hagymát, erőspaprikát szelt, krumplival alapozta, de Ő így is sok kiflit evett hozzá, és sokat beszélt idegen tájakról. Ugyanazt mondta, amit máskor is, de valami teljesen más volt mégis, a sorrend, a hangsúly, a hangerő vagy a gesztusok... egyre távolabbról hallatszott a hangja. Aztán egy cipzárt szereltek a burokra és félretették az egészet, majd egyszer kiderül, hogy a lomtalanításba kerül vagy előveszik időnként... meg aztán az is kérdés, vajon beleférnek-e majd. Az is előfordulhat persze, hogy lötyögni fog rajtuk.