Már túljutottunk azon, hogy Zelma élete...
nem is olyan egyedi, mint hitte,
de akkor nem akart lemondani találkozásainkról,
önként kínált feltárulkozásairól.

Aztán eltűnt.

Jobb lett volna, ha elbúcsúzik,
éppen el is ment a kedvem a Zelma-blogtól,
de még egy elköszönésre se tudtam alkalmat találni vele.

Aztán egy levelet kaptam tőle.

Ez tehát - némi szerkesztői kurtítással - Zelma levele.

"A kislakást végül kibéreltem. Kása költöztetett, az utolsó zsákokat diadalmasan tette le a padlóra. Mondanom sem kell, hogy a költözés előtt Kása pesti irodájából jött ki egy takarítónő. Biggyesztgette a száját. Hogy lehet ebben a kutricában lakni! Minden mocskos férfit utolér a sors, aki a fiatal nőért kidobja a régit. Sóhajtottam, nem volt kedvem elmagyarázni semmit, egyáltalán, semmit sem akartam megosztani ezzel a dauerolt hajú, eklektikusan öltözött, fölényesen magabiztos nővel. Látszott rajta, hogy együttérzése mű-együttérzés, valójában röhög a markába, vagy legalábbis közönyös a sorsom iránt. Ráadásul tévedett, jelenleg ez a harmadik lakás, amit otthonomnak mondhattam, ott a nagy ház Gáborral, Lia lakása, amit egészen jól belaktam, és most ez a   - bonbonosdobozra emlékeztető mélybarna kislakás.

Kása az utolsó zsákkal együtt egy kis üveg pezsgőt is felhozott, nem tervezhette, felismertem a házbeli csemegés pink árcéduláját. Zelma, ezt meg kell ünnepelnie, ha elfogad engem ünneplő társának. A függetlensége első napját... mától fogva, ha hazajön, már nem anya, nem feleség, Zelma lesz csupán, az önfenntartó, önálló Zelma. Sóhajtottam megint. Nem volt kedvem elmagyarázni, hogy Gábortól éppen eléggé függetlenül élhettem, ha úgy vesszük, Vanda, a tulajdonos gyakrabban szól bele az életembe, mint ő.

Megittuk a pezsgőt, és akkor Kása elővett valamit a zsebéből... a karján tartott bézs színű ballondzseki zsebéből. Még néztem is, hogy illik is meg nem is Kásához az a dzseki, túlzottan úriemberes az anyag meg a szín, de ahogy a zsebét keresgélte, láttam, hogy piros-fekete csík vonul végig a kabát közepén, hátul. Folytatódik a kapucnin is. Na ez a piros-fekete már dinamikusabb, de akkor meg minek a bézs. Nem is tudtam, mennyire a lényegre tapintottam akkor.

Tessék, ezt most kölcsönadom, hogy ne érezze magát egyedül. Egy tündéri kis laptop vagy notebook volt, tűzpiros, könnyű, de kényelmesen használható méret. Benne a mobilinternet kis pöcke. Ezt kölcsönadom, átmenetileg nincs szükségünk rá itt az irodában, ezen tévézhet, rádiózhat, olvashat, levelezhet. Kedves volt, de kicsit komikus is, mintha ő találta volna fel a nootebookot meg a mobilnetet. Szerencsére legalább nem magyarázta el, hogyan működik.

Az első levelet nem másnap, hanem harmadnap reggel találtam, nagyon kedvesen írt, megdöbbentően hosszan, gondolatokat, tapasztalatokat. Nőkről, politikáról, szerelmetes Németországáról, a lányáról, egyáltalán, a nevelésről, a generációkról, hogy egyre silányabbak. Nem volt túlzottan személyes a hangvétele, de én annak láttam.

Alig vártam, hogy leteljen a napom, siettem haza válaszlevelet írni, a nevelésről írtam neki, a arról a dilemmáról, hogy vajon lánynak neveljük-e a lányunkat, vagy gyereknek. Másnap reggelre megint ott volt a válasz, kicsit rövidebb, kicsit személyesebb. Harmadnap reggel már félálomban, csukott szemmel kinyitottam a leveleimet, 3 levelet is írt, egy hosszabbat, meg két szösszenetet.

A lakás egyébként nagyon jó volt, pontosan olyan, mint álmaimban, csak én szuszogtam benne és sehol semmi múlt. Mondhatnám úgy is, hogy szűz volt. Nem is kezdtem háztartást vezetni benne, úgy éltem ezekben az első napokban, mint egy nyaraló... a ruháim megszámlálhatatlanul sok vállfán három irodai fogason... korábban nyelvórákra adták ki a lakást, azért volt ott az a sok fogas. Vacsorára általában szendvicset vettem, néha valami desszeretet is, fantasztikus kisbolt volt a földszinten.

Egészen frissnek, fiatalnak kezdtem érezni magam... megszabadultam egy csomó női nyűgtől, nem kellett háztartást vezetni, a ruháimat a mosdókagylóban gyorsan kilögyböltem, aztán a zuhanyfülke függönyrúdján kicsorgott-megszáradt reggelre. Nem kellett cipekednem... igen, ez okozta azt a fiatalos érzést... a kistáska. Az asszony - szatyorhordozó állat. A nő könnyedén szökken, vagy elegánsan lépdel. Elegánsan hazalépdeltem esténként és válaszoltam Kásának. Az ember nem is hinné egy ilyen expatriate üzletemberről, hogy mi minden érdekli... zene, irodalom, még a divat is. Elképzeltem, ahogy esténként ott valahol Németországban (érdekes, sose tudtam, hogy pontosan hol) ő is hazaér, előveszi a notebookját, ami ikertestvére az enyémnek, de remélhetően nem tűzpiros, és ír nekem. Még azon sem tűnődtem, hogy miért éjszaka ír mindig, még azon sem, hogy miért nem hív fel, legalább néhanap.
Fürödtem ebben a figyelemben, szinte vele éltem abban a kis lakásban... hétvégeken Liánál csaptam fel a konyhát, akkoriban keveset beszélgettünk, sokat nevettünk, sütöttünk-főztünk együtt. Előfordult, hogy vasárnap reggel Gábor is megjelent Liánál, végigette a menüt, nézte a tévét. Az esti busszal ment haza, sose kérdezte meg, hogy meddig lesz ez még így.

Hét közben csak Kására koncentráltam. A munka jól ment, Vanda dicsért, a gyerekek vidámak voltak, mint mindig, egyedül Lüke Lacikával gyűlt meg a bajom, de az egy másik történet. Munka után szökkentem haza, belemerültem a leveleimbe, a gondolataimba. Kása könyveket ajánlott, linkeket küldött, Kása a múltjáról mesélt, nőkről, akiket szeretett és akik őt szerették, a hajadanvolt házasságáról, a természetszeretetéről... levelei olyan áradóan gazdagok voltak, hogy kiválasztottnak éreztem magam. Ez a színes, okos ember ennyi időt rám fordít... csak úgy lehet, hogy én is jelentek neki valamit, hogy eredeti személyiség vagyok, izgalmasak a gondolataim. Felélénkültem, ismeretlen szerzőket vagy ismeretlen műveket olvastam, zenét hallgattam, vitatkoztam gondolatban vele, magammal... másként láttam a világot. Csaknem teljesnek éreztem az életem.

Aztán az egyik linken - egy kedvenc zeneszám volt - találtam egy hozzászólást, ami megdöbbentően hasonlított a leveleinkhez. Sőt. Szó szerint ugyanaz a néhány sor volt, mint néhány hónapja egy levelében. A nicknév nem mondott semmit. Becsuktam gyorsan... Aztán egy hét múlva - Lia lemondta a hétvégét, Brüsszelbe utazott valami csoporttal - újra megnéztem, és találtam valamit, amire rá kellett kattintani, és megjelent a nicknévhez tartozó összes hozzászólás.

Többszáz kisregény, novella, évődő párbeszéd, vita, magyarázat ugyanezen a néven. Nőkkel. Férfiakkal. Könyvekről, zenékről, autókról, mindenféléről. Ugyanaz a részletező, kedélyes és jóindulatú hangvétel, mint a leveleiben. Nem, nem volt bennük semmi olyan, amire féltékeny lehettem volna... meg egyáltalán, miféle féltékenységről, miféle kapcsolatról volt szó.

Beleszürkültem.