Ács Zelma Anna. Én szeretem ezt a hosszú nevet.
Egyszer valaki meghívott egy konferenciára. A saját szakmai köreiben akart bemutatni, mint „az oldalán megjelenő nőt”, a téma érdekelt, a város vonzó volt, jókedvűen ültünk az autóban, amikor hirtelen hozzám fordult.
Ha bemutatkozol, ne mondd mind a két keresztneved, csak az elsőt. Örökre?
Csak most, az én kollégáimnak.
Néztem, hogy viccel-e, de várakozó feszültség volt az arcán.
Nemet mondtam.
Ha legközelebb a karomat találod túl hosszúnak?
Vagy a lábam nem illik a cipőcskébe
Majd vagdosunk?
Mereven nézte az autópályát, de harag nélkül bólintott. Rendben van.

Te megtetted volna a kedvéért?

Mit számítanak nekem a kollégái?

Mit számítanak neki a kollégái? Nem is a kollégái. Szakmabeliek. A Professzor úrnak is csak egy keresztneve van, sőt, mindenki a vezetéknevén emlegeti.

És azóta is sokszor visszatér az életemben ez a feszültség különböző helyzetekben, különböző szereplőkkel. Vagy ami még nehezebb, néha csak magamban játszom le a kérdés-felelet játékot.

Mi az ami számít?

Hol az önfeladás és az alkalmazkodás határa? Hol a simulékonyságé? Megalkuvásé?

Mi az a megszokott, amit feladnék az újrakezdés hevében?

Mit egy új munkáért, mit egy új társért?

Mi a megszokott, amitől éppen

szabadulni akarok?

Merek?
 

Felveszed magnóra amit mondok?

Körberebbent a szeme, magnót sehol sem látott, de elhessentette a gyanút, hogy nincs is. Meggyőzte magát, hogy manapság nagyon kicsi tud lenni egy ilyen diktafon-féleség.

És belekezdett, újra azon a nagy fordulatszámú, falzettes hangon, mint a telefonban.

Pedig nem kellett attól félnie, hogy elillanok, felugrom hirtelen egy lélegzetvételnyi szünetben.

Megnyugtatására ügybuzgón jegyzeteltem, de anélkül is emlékeznék szinte minden szóra.

Elmesélte, hogy látásból ismert már egy ideje, konferenciákon hallott, és csodálkozva fedezte fel az utóbbi években kisebb írásaimat, rádió-szerepléseimet.

 Zelma azok közé az emberek közé tartozik,

akik a maguk életében ugyan képesek kitörni skatulyákból,

de a fejükben a többi emberről ugyanazok a skatulyák élnek tovább.

Ezért aztán nem értette, hogyan kerül egy szerény szakmabeli a női magazinba?

Méghozzá szakértőként, fényképpel.

Másként nem is kapcsolt volna, hogy én vagyok az.

Éppen az újrakezdő ötvenes nők címszó alatt.

Aztán,

éppolyan hirtelen és készen

ahogy más elhatározásai is előbukkantak, - szinte a semmiből előpattan a részletesen kidolgozott terv - , rájött, hogy én vagyok a megoldás, mert engem szívesebben megkeres, mint egy „újságírót”, és tőlem sokkal inkább elvárja azt is, hogy érzékeny legyek az ő hétköznapi de nem mindennapi életére.

A dilemmáira.

A merészségére.

Tényleg.
Miért? Miért érdekel ez téged?
Az életed?
Az újrakezdés, az ötvenes nők!
Mit mondjak erre? Szívügyem.

Édesanyám 1985-ben, 55 évesen nyugdíjba ment. Először nem vette észre, hogy légüres térben landolt, mert költözni kellett, a Tanács ajánlott fel cserelakást tatarozás miatt. De aztán megvolt a költözés, túljutott azon az örömön is, hogy az új házban a lift és a közeli „maszek pékség”, no meg a kényelemes reggeli tempó lehetővé teszik, hogy naponta friss kiflivel, túrós táskával, karamelles tejjel kezdje a napot. De ez kevés volt programnak, akárhogy húzta-nyúzta, 10-re végzett... és nem tudta, mit is kéne csinálnia.

Sétált,

valami gyors ebédet „összerántott”,

vagy elment a Széchenyibe úszni, de ezt se nem lehetett minden nap...

aztán olvasott,

tévézett,

olvasott megint, napra nap.

Ez így nem hangzik olyan borzasztóan, de az volt mégis a maga végtelen céltalanságával.

Tudta, nem tölthet ezzel így húsz vagy harminc vagy negyven évet.

Valami munkát keresett, nem a pénz, hanem a megszokás miatt,

a napi ritmus

a kis feszültségek, egy kis munkatársi eszmecsere, a sikerek, a kudarcok, a kreativitás, vagy mégis a pénz – ki tudja, mi hiányzott igazán.

 
Diplomája nem volt,
de értett a könyveléshez, a gépi adatfeldolgozáshoz, folyamatszervezéshez, 20 éves középvezetői tapasztalata volt, az akkor induló számítógépekkel és a régi lyukkártyásokkal egyaránt tegeződött.
- Még majd maga fog itt nekem is dirigálni! -

vágta végre a szemébe a lényeget egy harmincas csoportvezető, valami Pest megyei melléküzemág könyvelésén.

Végül egy Rákóczi úti mozi előtt elsétálva elgondolkodtatta a felirat: jegyszedőt felveszünk.

Azelőtt az ország egyik legnagyobb vállalatánál volt irodavezető,

de a mozi meg mozi

kultúra, emberek, változatosság.

Másnap délelőtt csak a személyzetist találta meg, aki azt se tudta,
idegenkedésének vagy

megértésének adjon utat.

Jöjjön vissza négyre, beszélje meg a többi jegyszedővel,

ha elfogadják,

felveszem.

Négykor a barna- és kékköpenyes „jegyszedőnénik” falanxával nézett szembe farmerben, sötétkék kerek nyakú pólóban és krémszínű vászondzsekiben, amit később én is hordtam még pár évig.

Itt nagyon gyorsan kell ám dolgozni.

Mindenki siet.

Néha csúnyán beszélnek velünk.

Tolakodnak.

Fel kell seperni két előadás között.

Eldobálják a jegyeket.

Makacsul belement ebbe is, pedig utált minden fajta takarítást.

De itt hánynak is néha, és azt is mi takarítjuk!

Ja, ha hánynak, akkor nem vállalom, mondta édesanya, pedig nem is a hányástól, hanem az egységfronttól rettent meg igazán.

Nem keresett többé munkát. Kicsit belekapcsolódott az akkor színesedő politikába, még többet tévézett, aztán céljai helyét lassan elfoglalta a rák, nem volt még 60 éves, amikor meghalt.

Az életbiztosítása duplán fizetett, ezt azzal indokolták, hogy még aktív korú volt...