Felpattantam, puszi, és már a kerti úton mentem végig.
A  kaput nyitva hagytuk amikor jöttem.
Visszanéztem Mariannára, közben ő is kilépett a házból.

Mire gondoltál, amikor eljöttél Mariannától, Zelma?
Összeomlott egy terv, egy álom? Megijedtél?

Nem mondhatnám, hogy megijedtem. Volt bennem valami bizonytalanság, de ez nem szorongással járt együtt, hanem szabadságérzéssel.

És ez kárpótolt? Kárpótolt a biztos fizetésért, a gyerekekért, a napi sikerekért?

Nem szorultam kárpótlásra. Akkor még biztosan nem.
Átálltam egy másik ritmusra, lassabbra, többet gondolkodtam, és szinte naponta történt valami érdekes vagy valami reménytkeltő.
És álmaim is voltak. Nem olyan munka-álmaim, hanem igaziak, alvás közben. És ez már olyan régen nem történt meg velem. Én akkor már évek óta nem álmodtam, vagy nem emlékeztem rájuk, tettem a dolgom egész nap, mindig figyeltem valakire. Mindenekelőtt Liára, eleinte, hogy lélegzik-e, aztán, hogy alszik-e, és tudod, később arra, hogy hazaért-e. Nem tudtam igazán ellazulni, amíg haza nem ért, főleg, ha nem tudtam, kivel maradt ki éjszakára. Aztán a kollégiumból még egy ideig telefonált naponta, néha egészen későn, végül ez is megritkult, a helyére került. Egy óvónő különben is megszokja, hogy kifelé figyel, annyifelé, ahány gyerek van a csoportban, vagy éppen kinn az udvaron. Aztán jött a projekt, nem mondom, álmatlan éjszakáim is voltak miatta, de ez is elmúlt. Lassan helyet kaptam saját álmaimban.

Amikor Edit meghívott a kisbékák ballagására, elfogadtam a meghívást. Előre örültem gyerekeknek, a műsornak, a szülőknek... a legfurcsább az volt, hogy én is ott álltam a szülők oldalán, vagyis hát a közönség soraiban. Minden kisbékának készítettem egy hurkapálcafigurát, valamit, ami rá jellemző... először arra gondoltam, megúszom 21 kis békával, de nem kaptam békát, és akkor kezdtem el az egyéb kis figurákat gyűjteni, labdát, napocskát, gyümölcsöket, végül mindenkinek jutott valami egyedi. A végén még kisbéka is akadt, Dani kapta, aki nagyon nehezen tanult meg úszni, aztán annál lelkesebb úszó lett még a középső csoportban.

Nagyon ügyesek voltak a gyerekek, ügyes volt a műsor, az agyoncsépelt és különben is 18 éveseknek szabott ballagóversek helyett formációs táncokat adtak elő. Észre se vettem, hogy lassan felkap engem is a dallam, átveszem a ritmust, szinte velük táncolok, Petivel is, aki alig várja, hogy vége legyen, meg Zsanival, aki csak úgy repült, minden porcikája hullámzott a zenére. Hatalmas tapsot kaptak a szülőktől, mellettem is tapsolt valaki, egészen zavarbaejtően, felém fordulva, mintha engem tapsolna. Nem mertem odanézni, de tudtam, hogy csak Kása apuka lehetett, már csak abból is, hogy igencsak elkésett. Réka haját Júlia néni, a csoportdajka fonta be, az anyukája nem volt itt, úgy hallottam, külföldi úton volt éppen.

Millió puszi és ölelés és búcsú, jókívánságok, ahogy a ballagáson illik, aztán elindultam én is, gondoltam hazasétálok a szép májusi időben.
Aztán túlmentem az utcánkon, hirtelen azt se tudtam, merre járok, amikor felnéztem. A busztól éppen ellenkező irányból szoktam jönni, ezzel magyaráztam magamnak, meg az se nagy dolog, ha elgondolkodom a gyerekeken, mégiscsak az én kezem alatt lettek babából nagycsoportosok.

De nem rajtuk gondolkodtál?

Jaj, nem tudom. A ballagás pénteken volt, szombaton korán ébredtem, még sötét volt majdnem. Egész éjszaka vizekkel küszködtem, hol térdig jártam valami jéghideg és zavaros pocsolyában, hol bőrig áztam, hol valami végtelen víz állta az utamat, akármerre kerültem. Hajnaltájt aztán felkeltem, nézelődtem az erkélyről... az akác és az orgona  már elvirágzott, a hárs még csak készülődött, de kellemes volt nagyon.

 
Később aludtam még egy kört,

álmomban Kása apukával úsztunk, lebegtünk,

csak mi ketten az egész tanuszodában.