Szombat déltájban hívott, majdnem ugyanakkor, mint legelőször. A különbség annyi, hogy nekem nem sistergett a rántás a tűzhelyen, nem volt betárazva a mosógép, sürgés-forgás helyett kábán lengedeztem a lakásban.

- Zelma vagyok! - a hangsúly azért majdnem a régi. - Délután? Számíthatok rád? Szépen süt a nap, öröm ilyenkor kimozdulni.
A kérdés és a modoros cifrázás, a szép időre való hivatkozásom már a rossz előérzet része volt. Zelmát nem kell noszogatni, ha menni vagy jönni akar, jön. Legfeljebb a szekrény előtt feledkezik egy kicsit hosszabban, mint amennyire ideje van. A legutóbb sikerült egy teljesen szöszmötös szürke nadrágban jönnie.

- A fekete nadrág volt a bordó pulcsival, de aztán a fekete kardigánt is felvettem, és úgy már sok lett a fekete. Boszorkány, varjú, ilyesmik jutottak az eszembe, kétszer is hátramentem a fürdőszobai nagytükörhöz. - magyarázta.

- Akárhogy néztem magam, fekete voltam. Gyorsan kikaptam a szekrényből egy másikat, igen ám, de ahhoz a türkizhez szörnyű volt a bordó, akkor újra a pulcsikat néztem, de eltelt az idő. Kikaptam ezt a szürkét,   felrántottam, csak a villamoson vettem észre, hogy csupa szöszmöt. Papírzsepi.

No, így szokott Zelma 5-10 percet késni, már mondtam neki, hogy ez nem színház, ne jöjjön időre, csak úgy körülbelülre beszéljük meg, de valamiért ragaszkodik ehhez az érzéshez, hogy ő el van késve.

Ma alvónapom lesz! - jelentette be - Imádok aludni, és tudod miért? Az ébredés!

Az mindig csupa optimizmus...