Zelma, megrendítő ez az élményed, de ne! Most ne bújj ki, ne meséld el nekem, hogy milyen fantasztikus ember az az Olgi... , mert őrá vártál... magadról beszélj, légyszíves.

Szinte menekülve hagytad el az otthonodat, és jöttél a színdarabnézés ürügyével Pestre. Mindjárt a startnál Kása apukával találkoztál. Aztán zuhantak rád az élmények. Hogy érezted magad közben?

Jó kérdés, de nehéz válaszolni rá. Vagyis könnyű. Egy szóval is lehet: zavarodott voltam.

A Kása apukától való búcsúzás jó érzése

nem tartott soká,

hamarosan megőrültem.

Megőrültél?

Elkezdtem azon gondolkodni, hogy megvan a telefonszámom neki? Hogy vajon felhív-e tényleg, amikor visszafelé megy? Hogy felhív-e egyáltalán.

Néha meggyőztem magam arról, hogy megvan neki a számom, volt valami szervezés még az óvodában a szülői munkaközösséggel. Néha meg úgy gondoltam, semmiképpen nem lehet meg neki. Egy ilyen Kása évente lecseréli a telefonját, miért tartaná meg a gyereke volt óvónője számát? Aztán az jutott az eszembe, hogy ma már nem így írják át a számokat, egyenként, hanem valami gép írja át, válogatás nélkül. Akkor azon töprengtem, milyen néven szerepelhetek a telefonjegyzékében? Arról eszébe jutok-e én? Nagyon nyomorult dolog volt ez az egész, és mégsem bírtam abbahagyni.

A színpadon látni a lányomat fiúruhában, és mindjárt utána az öregasszony extázisa... hát ezek sem hatottak rám túl jól. Állandóan az életemen gondolkodtam, anélkül, hogy bármire jutottam volna.
Röhejes volt, és jó is egyszerre. Jobb, mint Gábort nézni a kávéscsészékkel, és mégis, minden gondolatban,

ott a háttérképen

ő szerepelt.

Az előtérben pedig?

Az előtérben pedig jöttem-mentem, mosolyogtam, vásároltam, főztem, ettem, munkát kerestem, egy hét telt így el éppen.
Lia keveset volt otthon, nem mentünk egymás agyára. Próbáltam eltitkolni, hogy állandóan figyelem  a telefont,

de észrevette,

nyilván megvoltak  a maga idevágó tapasztalatai.

És tett rá valami megjegyzést?

Igen, egyik este annyit mondott, ne aggódjam már túl ezt a telefon-figyelést,
ő nemrég beszélt az apjával, jól van.
Aznap este nagyon szerettem volna sírni.
Fojtogatott, de nem buggyant ki.

Mi volt ezen sírnivaló?

Ugye nem érted te sem? Hát az, hogy én már ennyire le vagyok írva.
A saját lányom is leírt.

Leírt?

Hát persze. Nekem már más ügyem-dolgom nem is lehet, csak ő meg az apja.

És volt más ügyed-dolgot?

Nem. Nem volt. De úgy csináltam, mintha lenne.

Egyik este ránk jött az édességéhség, de nem volt otthon semmi.

Felszeleteltem a bioreggelire vásárolt ananászt, kockára törtem a Tibi csokit, amit Lia fiókjában találtam és vörösbort kortyoltunk hozzá.
Aztán ez lett a kedvenc desszertünk.
Próbáld ki egyszer te is.
A háromféle ízvilág diszharmóniája, a csokoládé édes-olvadósan kemény, az ananász rostosan puha és bonyolult,  a vörösbort ügyesen rákortyolni és gyorsan egyberágni az egészet.
Ott a szádban történik meg a harmonikus egyesülés.

Ez már nem is íz, hanem élmény.

Egy régi barátom
pár hét múlva
belekóstolt,
rágcsált,
ízlelgetett,
és mint aki megvilágosodik,
az őszinte megértés hangján, mintegy magának jegyezte meg:
így nem csoda,
ha téged hidegen hagynak
holmi
férfiak.