A darab után rögtön egy kis állványos szintetizátor termett a színpadon, ötvenes-hatvanas férfi állt mögötte, ismerősként üdvözölték az otthonlakók. Úgy gondoltam, maradok egy kicsit, fülbemászóak voltak a régi dalok, és beszélni szerettem volna Olgival is, összetéveszthetetlen vörös kontya a semmiből bukkant fel hirtelen az előttem levő sorban. Olgi minden óvónők legjobbika, az Ország Óvónője, majd kiderül, hogy került ide az idősek otthonába éppen ma délután.

De Olgihoz sort kellett állnom, már hárman körbevették, komolyan magyarázott valamit, a segítségét kérhették valamiben. Addig hallgatom a zenét, most anyám-korabeli számok vannak soron. Ahogy lesz, úgy lesz, Fekete hajú kis gimnazista voltál, jól hallom, talán a Lili Marlene-t is műsorra tűzte a gumiarcú egyszemélyes zenekar? Aztán a Chattanooga Chu Chu következik, a Tequila! felel rá, éppen olyan bakugrásokkal, mint a történelemben. És persze, a Homokóra... még jó, hogy nem a Megáll az idő!

Az idős hallgatóság nagy része révedt mosollyal ült a helyén, próbáltak bekapcsolódni szövegbe, már ahol lehetett. Néhányan  morzsolgatták a pogácsájukat, hamiskásan koccintottak a bíborszínű gyümölcsteával, páran táncoltak. Valaki felügyeskedte magát a színpadra, átszellemülten, a huszonévesek mozdulataival járta a rockzenére, minden porcikája mosolygott, élt. Egyébként nem tudja, hogy ki ő és hol van - lép mellém egy nő, a lánya-e, vagy itteni dolgozó. Engem sem mindig ismer meg, a tánc a mindene. Ha a zeneiskolások jönnek bemutatni egy-egy vizsga-előadásukat, felhozom a műsorra, kérően néz rám, én intek a fejemmel, hogy nem, most nem illik, és akkor csak úgy ülve táncol, a lábával.

Ez az ülve táncolás... ez itt általános, érthető is, nem szédülnek meg közben és nem nehezedik a test súlya a lábakra, könnyebb kikopogtatni a ritmust, váltogatni a figurákat. Élnek az arcok is. Különösen most, hogy új emberek tűntek fel, három húszas éveiben levő lány meg egy nagyon csinos fiatalember. Főiskolások, itt voltak gyakorlaton, kapom megint a tájékoztatást.

Megígérték, hogy ma eljönnek és megtáncoltatják a néniket.

Ó, hogy utálom, amikor néninek-bácsinak szólítanak felnőttek felnőtteket, különösen így, keresztnév nélkül, csak általánosan, a néni nem fáradt? A bácsi evett már reggelit? Jajjj!

De most nincs időm bosszankodni, a varázslatot figyelem magam is elvarázsolva. A szemek a négy fiatal arcon, mindegy is, hogy nő néz nőt, vagy férfit, az üde bőr, az a különös felelőtlen-gondtalan vonás teljesen magával ragad itt mindenkit. Bemennek az asztalok közé, segítenek felállni, fordulni egyet-kettőt, vagy éppen körben állva táncolnak egyszerre 2-3 öreggel. A lányok rutinosak, önzetlenül osztják simogatásaikat és önzetlenül tűrik a férfiak mohó pillantásait, a mellbimbót keresik a szemek, ezeket a mai fiatalokat nem zavarja, ha "a csecs átvöröslik" a blúzon. Elindul a vonat is, mint a lagzikon hajnalban, ide sok nővér is kell, és még akkor is csak óvatosan, mert ha csak egy is megbotlik, rettenetes dominóelv indulhat be.

Az egyetlen fiatalember arca folyamatosan élénkrózsaszín, hiába, női lakó több van az otthonban, mégiscsak vágyják - ha csak egy pillanatra is - a gyengéd-ruganyos férfiérintést.
A fiú szemmel láthatóan nem akar belebonyolódni, nem csatlakozik a vonatozókhoz, megáll oldalt, énekel, és hagyja, hogy kezek kulcsolódjanak hátul összefogott kezére. Egy igazán töpörödött, csúnyán fogatlan apró nő, aki tán az ágyából se szállt ki már hónapok óta, lassan fogja fel, mi történik... mint amikor osztálykiránduláson megérzed, hogy az osztály sztárgitárosa csak a te szemedbe néz, amíg McCartney komolyságával elfújja, hogy Börtön ablakába soha nem süt be a nap... szóval a töpörödött asszony megragadva a különös szerencsét, két kézzel fogta már a fiú kezét, együtt mozgatták ritmusra.

Lassan olvasztotta végig az extázis a százrétű boszorkányarcot,
aztán önfeledten csókolni kezdte a fiú tenyerét, csuklóját, ujjait, ahol érte.
Én a férfire kaptam a szemem, hogy jaj, ha...
de nem húzta el  a kezét,
és hátra se nézett.