Munkát kerestem,
az egy külön történet,
hogy csupa 50 feletti nővel akadtam össze,
olyan volt, mint egy sorskirakat.
Mariannát nagyon régóta ismertem már, néha ő jött az unokáiért az óvodába.
Magas, szoborszerű nő, kórházi orvos a megyeszékhelyen.
Ahányszor bejött, végignézett a Kisbéka csoporton, és széles mosollyal meg egy kis ajakbiggyesztéssel odaszólt nekem: ha megunod ezt Zelma, csak szólj nekem, veszünk még az unokáim mellé pár gyereket és csinálunk egy maszek óvodát. Az engedélyeztetést én elintézem. Ott a nagy ház, a kert, a gyümölcsös.
Most megkerestem
illetve nem is kellett keresnem, találkoztunk a piacon. Látnod kellett volna,

ahogy az a magas nő,
egyenes háttal,
feltornyozott frizurával,
valami fura se nem kosztüm - se nem ruha - félében,
művészies kosárral a karján
járt-kelt a piacon.

A zöldségesek és a hentesek rettegnek tőle, mindig csupa szép árut kap, amit ugyancsak dekoratívan helyez el a kosarában.

Rég láttalak Zelmácska,
miért nem kávézunk egyszer együtt?
Egyszuszra mondta, ezért  egy pillanatra kételkedtem is az őszinteségében,
de érdekemben állt komolyan venni a meghívást.
Otthon vagy ma délután?

Zelma, neked ezek a szombat délutánok a nekilendülés kitüntetett időpontjai, akartam belevágni, de aztán nem szakítottam meg a történetet.

Ma jó lesz, a férjem úgyis a lányához megy, új szőnyeget vesznek, azt hiszem.
Négykor értem oda, hosszan csöngettem.
Marianna a villanegyedben lakott,
a mi kisvárosunk rózsadombján.
A ház egészen bent volt a kert mélyén,
két csöngő, az egyiken semmilyen név,
a másikon Marianna neve,
azt nyomtam meg.
Olyan hülyén éreztem magam, mert nem jött ajtót nyitni.
Nézegettem a kertben, hogy hátha ott van, de nem volt. 
Csöngessek még egyszer?
Hülyének néz.
Csöngessek a másikon?
Dehát ott a neve a piros csöngőn,
ki tudja,
kimindeki lakik még ebben a nagy házban.
Pácolódtam, aztán felhívtam mobilon.
Kiderült, a piros csengőt évekkel ezelőtt kikötötték,
a manzárdszobában szólt,
ha Marianna ott dolgozott, cikket írt, vagy fordított.
Hosszan magyarázta a csöngőügyet, amíg felsétáltunk a házhoz.
Út közben szedett pár szem mogyorót,
aztán bement a konyhába,
szép lassan előszedett egy gyönyörű dió- és mogyorótörőt.
Megismertem, hogy mi az, de sose láttam még olyat.
Letette a mogyoró mellé, és megkérdezte, szeretem-e a törökös kávét.
Ahhoz  is elővett mindenfélét, rézibriket, kis csészéket, barnacukrot.

Közben elmesélte, hogy nyugdíjazzák, már a sétáló idejét tölti.
Mondom éppen jó, akkor induljunk
a magánóvodával!

Ahogy körbenéztem, a ház körülbelül kétszer volt akkora, mint az óvodánk,

ott laktak a férjével kettesben.

Családi napközi, ez most a neve, magyaráztam neki, pályázatot is lehet nyerni az indításhoz... Marianna elkészítette a kávét, beültünk a nappaliba. Törögette a mogyorószemeket, az épeket elém tette, a morzsásat gyorsan besöpörte a szájába. Tökéletes csoportszoba lehetett volna, három részes, alkóvos. Legfeljebb az üvegajtóval csinálunk majd valamit, az nem praktikus, gondoltam.

Marianna újra elmesélte, hogy a férje éppen a lányánál van, szőnyeget vesznek.

Mindkettőjüknek a második házassága.
Aztán hirtelen belevágott: fiatalasszonykén ösztöndíjat kapott Nyugat-Berlinbe. Rácsodálkozott a nyugati életre, a nyugati kórházra, a garbós-pólós dokikra, pszichoszomatikáról tanult és a gyerekosztályon dolgozott.

A gyerekeit és a férjét itthon kellett hagynia, az anyósa látta el őket addig,

ez volt az ösztöndíj ára.

Aztán haza kellett jönnöm,

veszélyeztetett terhes lettem ott kint, erre az esetre nem volt érvényes az ösztöndíj.

A férjem azonnal elvált,

az anyósom csak úgy vállalta a gyerekeket, ha én nem teszem be  a lábam többé oda.
Fogtam őket, hazajöttem ide, a családi villába.
Adorjánt még gyerekkoromból ismertem, olyan örök agglegény volt.
Elvállalt, elvett feleségül, nevére vette a legkisebb gyereket, pedig utálja őket... utálja a gyerekeket.
De ebben a nagy házban elfértünk, megoldottam, hogy a gyerekeim ne zavarják őt, a kicsivel néha napokig nem is találkozott.

A megyei kórházba már így mentem, mint Adorjánné, és leéltem ott egy életet, mindenki elismert. A gyerekek jótevője, az voltam. Az szörnyű mikor egy kisgyereknek baj van a gyomrával, pszichés alapon. Én kiszűrtem ezeket, pszichológushoz küldtem, gyógyszer és műtét nélkül meggyógyultak, vagy javultak a tüneteik. A gyerekek jótevője voltam, így hívtak. Tudod, hogy rettegtek a szülők a fekélytől, műtéttől?
Jól kerestem, kellett a házra, a gyerekekre. Adorján művészlélek, nem ért a pénzhez.
52 szakcikkem jelent meg, egy részüket persze német szaklapokból fordítottam. Hetente jártam konferenciákra, oktattam, divatba jött a pszichoszomatika nálunk is.

Nem tudom, hogy lesz most nyugdíjasként, mert Adorján nem szereti a vendégeket.
Az unokáimat is ritkábban látom, tudod, már iskolások, elfoglaltak, nem úgy van,
mint régen.
Néha értük megyek az iskolába,
aztán fagyizunk egy jót.
Vagy beülünk a cukiba, télen.

Hát igen, most majd ketten leszünk itthon Adorjánnal,
olvasunk, főzünk, kertészkedünk,
levegőzünk a kertben.

A hangja teljesen elvékonyodott, mire az utolsó szóhoz ért.

Felpattantam, puszi, és már a kerti úton mentem végig.
A  kaput nyitva hagytuk amikor jöttem.
Visszanéztem Mariannára, közben ő is kilépett a házból.
Mint egy szobor, úgy ült egy kőasztalnál valami lugas alatt,
de a vállai
előregörnyedtek.