"Képzeld, ma este lájkvadásztam!' - hívott fel Zelma. Már majdnem éjfél volt. Ahhoz képest, hogy több hónapja is talán, hogy nem beszélgettünk, vagy legalábbis annyinak tűnik... szóval meglepődtem a kései órán.

"- Nagyon el voltam keseredve, rossz napom volt tegnap. Ki kell még gubancolnom, miért voltam ennyire magam alatt. Lényeg az, hogy gépies-automatikusan kinyitottam az fb-t, kattintgattam a cikkekre.

Aztán eszembe jutott a régi kollégám, akinek a múlt héten volt a születésnapja. Képzeld, még vidéken dolgoztunk együtt, nagy sportember volt, mindig tréfált velem, hogy na Zelma, mikor indulunk az Olimpián?. De segített is sokat az óvodások úszásoktatásában. Olyan különös érzéke volt az egyensúlyhoz, követelmény, edzésmódszerek, lazítás, egészség, sportsiker...  Aztán pár éve hirtelen meghalt. Ez a hülye fb. meg kiírta  a szülinapot, rákattintottam, és írtam neki néhány kedves szót az égi versenyekhez. Meg, hogy milyen hálás vagyok neki azóta is. Volt már ott 1-2 ilyen írás... és két nap múlva az özvegye megköszönte, hogy ilyen szépen megemlékeztünk a férjéről. Akkor értettem meg, miért mondják, hogy az fb a legnagyobb temető. Kérdeztem is Liát, hogy van ez, azt mondja, nem lehet onnan senkit kitörölni, legfeljebb elrejteni.

Azóta kritikusan nézem, mit teszek ki, milyen képeket, mi marad majd utánam... és tegnap, abban a rosszkedvű hangulatomban eszembe jutottak a fintorgós szelfik. Tavaly nyáron készítettem őket, a hajam művészien kócos volt éppen, Lia beszélt hozzám a szobából, én pedig válaszolgattam és közben fényképezgettem magam. Olyan élő lett, egész más, mint a beállított képek. No, ezeket tettem ki, nem profilképbe, csak úgy az albumba.

És meglepődtem, mert jöttek a lájkok, rengeteg..., ez helyrepofozta a hangulatomat egy kicsit ".

Nekem egy sor jutott erről az eszembe. Hogy is van pontosan?

"... most és halálom óráján". Amen.