Hogyan lettem ínyenc? Az apám... ő tehet róla. Mert az még csak hagyján, hogy különleges kockacukrokat hozott haza ismeretlen eszpresszókból ahol csilingelően kacagó nőknek mesélt mindenféle hihetetlen, de mégis igaz történeteket, esetleg komor férfiakkal hümmögtették a nemzetközi helyzetet, ami tudvalevőleg már akkor is fokozódott;

vagy nagyritkán engem is magával vitt, és ott a helyszínen megehettem a nagy, lapos, barnán olvadó kockát "kávéscukor" gyanánt,

és mindig összeszedhető volt a zakói zsebeiből annyi, hogy magányos és ködös téli délutánokon elszaladhattam 10, de legalább 5 dkg mogyorós (néha likőrös) drazséért az édességboltba.

Az, hogy télen is megvette a paradicsomot, grape-fruitot a 60-as években, vagy, hogy olyan halsalátát rittyentett a szardíniákból, paradicsomból, citromból és lilahagymából, amilyet még csak látni se lehetett akkoriban, sőt, a halsaláta szót sem volt használatos akkoriban... nos, ez még mindig hagyján.

De belekortyolhattam  nyáron a sörhabba az uszodabüfében... néha egy-két korty sör is alácsúszott, ahogy megdöntötte nekem a korsót...  és ami a legfantasztikusabb: a presszós kisasszonytól kiudvarolta, hogy felhabosítsa nekem az uzsonnatejet, amit tulajdonképpen majd csak apám halála után jó 20 évvel, a kütyümániás XXI. században találnak fel...

Hát hogyne vágynék hol ilyen, hol olyan kényeztetésre?