Héja, bele, virágja, levele, egyre megy... mi a fenének mindent kategorizálni, dobozolni, címkézni, egy gyümölcsfa az egész... úgysincs rend... ahogy a tudatlanság (Lin Csi apát) úgy a rendetlenség is százszázalékos, a rend sosem, ahogy a tudás sem az. Zelmának el kell hagynia azt a belső kényszert, hogy mindet jól láthatóvá, érthetővé tesz. Az olvasókra hivatkozik ilyenkor, pedig az olvasó már régen elkeveredett a történetben. Sőt, éppen ez az elkeveredés eredményezheti a megértést, követhető, ahogy  Zelma katonás sorokba rendezett belső zavara élhető rendszertelenséggé oldódik... lassan elbír majd egy új rendszerezést is.

Van benne valami mindent befátyolozó kiábrándultság...  és valami derűs jó érzés is .... csakhogy ki tudja ezt megállapítani, hol tart éppen... ez még mindig a héja, vagy már a bele?